Ez a két fogalom – mint egymás riválisa- az emberi történelemben szinte folyamatosan ellentétben állt egymással. Társadalmi szinten a legszélsőségesebb megnyilatkozásaikat elvtelen káosz vagy diktatórikus berendezkedés jellemzi. Nem csak országokon belüli rendszereket, hanem egész korszakokat is meghatároznak. Elég például a középkori hatalmi egyház sötét korlátaira vagy éppen korunk- sok tekintetben – beteges devianciáira és a mindenkinek jogai vannak, de felelőssége nincs hozzáállására tekinteni.
Az emberiség e kettő között sodródik folyton folyvást. Hol szabadságra vágyik a szigorú rendben, hol pedig rendre a káoszos szabadságban. Magyar történelmünket is áthatja ez a kettősség, amit Ady így fogalmazott meg: „Szól a sípszó: átkozott nép, Ne hagyja az Úr veretlen, Uralkodást magán nem tűr S szabadságra érdemetlen...” Elnyomásban az emberek mindig vágynak a szabadságra, szabadságban viszont gyakran nem tudnak helyesen élni vele.
Az állandó küzdelmet elősegíti, hogy a két eszmevilág hívei és érdekemberei, vagy manipulatív, hisztérikus médiái általában nem tudják mértéktartóan és részrehajlástól mentesen képviselni nézeteiket. Elég csak megfigyelni a napokban Amerikában történt rendőri túlkapást. Egy túlbuzgó szadista kegyetlenül megfojtott egy fekete gyanúsítottat. A világnézetében sértett, máskor pedig a kollektív bűnösséget és megbélyegző általánosítást oly buzgón elutasítók tábora egyből kollektív áldozatokat kiált, egy egész társadalmi csoportot sértettként érezve egyetlen gyilkosságban. (Hogy a gyújtogatást és boltfosztogatást például ebben az esetben mi legitimálja, arról végképp nem érdemes beszélni, elfogultságtól nem mentes magyarázat már van rá.) Egy esetleges fordított helyzetben, pedig a rendpártiak uszító viselkedése az, ami határozottan helyteleníthető.
Itt kell azonban leszögezni, hogy nincsen boldogság egyik vagy másik nélkül. Akár a tűz és a víz: kioltják egymást, mégis mindkettőre szükségünk van. A kulcs pedig a helyes arányosság. Hiszen van, amikor ez vagy az kellemesen elegendő, máskor pedig már zavaróan túlcsorduló. Társadalmi szinten a megvalósítás legfőbb feladata az államhatalomé azáltal, hogy bölcsen éljen ezzel. Szerencsére voltak és vannak a világon olyan államberendezkedések vagy vezetők, amelyek jó példaként szolgálnak erre.
De a felelősséget senki nem háríthatja másra, hiszen az egyéni életünkben is kötelességünk helyesen gondolkodni és cselekedni.
A keresztény értékrend legfőbb iránytűjében, a Bibliában is végighúzódik a fenti kettősség. A „rendpárti” ószövetség: „aki …., az halállal lakoljon” mellett az emberbarát újszövetség: „az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek” dualitása sejlik fel előttünk. Társadalmi szinten inkább rend, egyéni szinten inkább a szabadság? Talán ez sem ilyen egyértelmű. Arra azonban maga Jézus is rámutatott, hogy törvény és szeretet mindig kéz a kézben kell, hogy járjanak.
„Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus pedig mondta néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté 22:36-40)
Az igaz tettekben nincs elvtelen szeretet, de irgalom nélküli farizeizmus sem!
Hagymási Tamás
