Szingapúr, ahol az egyik legjobb az egészségügyi rendszer a világon
Szingapúr egészségügyi rendszere egészen egyedülálló. A világon az egyik legjobb, noha kevesebbet költenek rá, mint mondjuk Kanadában, Nagy-Britanniában, Ausztráliában, Németországban, Svájcban, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban. Az USA éves szinten a GDP-je 17%-át költi egészségügyre, míg Szingapúr csak a 4,9%-át. Egészen döbbenetes adat. Hazánk nagyjából a nemzeti össztermék 7%-át költi el erre a területre.
Szingapúrban a születéskor várható élettartam 3 évvel magasabb, mint Nagy-Britanniában vagy az USA-ban, a csecsemőhalálozási aránya a legalacsonyabb a világon, körülbelül a fele a brit, ausztrál, francia vagy kanadai számoknak. Az általános halálozási arány is figyelemre méltó, összehasonlítva az említett országokkal. Az ellátás minősége pedig abszolút a világ élvonalába tartozik.
Az országban az egészségügyi kiadások nagyjából kétharmada magán, és csak egyharmada származik a közös alapból. A struktúrájában megtalálhatóak az állami és privát ellátó rendszerek. Vannak állami és magán kórházak, valamint különböző ellátási szintek is. Öt osztályt különböztetnek meg: A, B1, B2+, B2 és C. Az „A”-ban a beteg saját szobát kap, saját fürdőszobával, légkondicionálással, és szabad orvosválasztással. A „C”-ben 7-8 ágyas szobák vannak, közös fürdőszobával, orvos tekintetében pedig nincs választási lehetőség. Az „A” azt jelenti, hogy mindent a beteg maga fizet, a „C”-ben a költségek 80%-át az állam fizeti.
Ami Szingapúrt megkülönbözteti és vonzóvá teszi számos elemző szerint az a megtakarítási számláknak köszönhető. Minden dolgozónak kötelező a jövedelme egy bizonyos részét jövőbeli megtakarításra fordítani. 55 éves korig a jövedelem 20%-át, valamint a munkáltatóknak 17%-nyi járulékot kell befizetni ezekre a számlákra. 55 éves kor felett aztán ezek a kötelező befizetések jelentősen csökkennek.
A pénzt három típusú számlára osztják szét: van egy hétköznapi számla, amit lakhatásra, biztosításra vagy oktatásra lehet fordítani. Egy második, speciális számla a nyugdíjalapnak. A harmadik pedig egy Medisave számla, amit egészségügyi kiadásokra lehet felhasználni.
A Medisave hozzájárulás a fizetés 8-11%-a, az életkortól függően. Van egy 52.000 $-os limit, aminek az elérésekor másik számlára lehet irányítani a megtakarítást.
Nem minden ellátás rutineljárás. Súlyosabb esetekre ott a Medishield program. Ez egy országos katasztrófa elleni biztosítási program. A díja az életkortól függően változik. Az elképzelés lényege, hogy az emberek a Mediasave számláról fizetik a hétköznapi egészségügyi költségeket, majd amikor már nagyobb horderejű problémáknál a Medisave nem elég, akkor lép életbe a Medishield számla. Ez összhangban áll az egészségüggyel kapcsolatos konzervatívabb nézetekkel, miszerint a biztosításnak a váratlan, nagy horderejű költségeket kell térítenie, az egyéb esetekben az embereknek fizetniük kell, segítve ezzel a verseny kialakulását is a magasabb színvonal érdekében.
A szegényebbek számára, akik esetleg nem tudják fedezni a költségeiket az előző két módon, még ott van a Medifund. Ez egy kormányzati 3 milliárd dolláros alap. Az ellátás legalacsonyabb szintjét teszi lehetővé. A támogatás mértéke helyi szinteken kerül eldöntésre, csak állampolgárok kaphatják, és függ a páciens jövedelmétől, anyagi helyzetétől, szociális helyzetétől. A szükséges támogatást az érintettek az esetek 99%-ában megkapják. Mivel ezek a költségek éves szinten nem behatárolhatóak, így magában hordozza a kockázatot, hogy esetleg a költségvetési oldalon túlkiadás keletkezik, azonban egyelőre még nem kerültek ilyen helyzetbe részben a gazdasági stabilitásnak köszönhetően. Másrészt pedig, ahogy fentebb láthattuk, az állami kiadások az ellátás minőségéhez képest nagyon alacsonyak.
De más jóléti országokkal összehasonlítva vajon miért olcsóbb a Szingapúri egészségügyi rendszer? Sokan úgy vélik, hogy ez a megtakarítási számláknak, valamint a költségek megosztásának köszönhető. Ha valakinek ugyanis a saját pénzét kell költenie, általában jobban megfontolja, hogy mire költi. De önmagában nem csak erről szól a történet. Rengeteg kormányzati szabályozás is van a rendszerben.
A lépcsőzetes ellátórendszeren és az állami kórházakon keresztül a kormány nagymértékben felügyeli a fekvőbeteg ellátásokat. Lehetővé teszik, hogy egy privát rendszer kihívások elé állítsa az állami ellátás nyújtotta színvonalat, de az állami rendszer játszik domináns szerepet az ellátások adásában.
Korábban az országban hagyták, hogy a kórházak versenyezzenek egymással, mert úgy vélték, hogy a szabad verseny majd csökkenti a költségeket. De amikor a kórházak versenyeztek, ez azzal is járt, hogy új eszközöket vásároltak, drágább szolgáltatásokat nyújtottak, többet fizettek az orvosoknak, egyre inkább csökkentek az olcsó ellátási osztályok, és egyre inkább az „A” osztályúakra fókuszáltak csak. Mindez pedig növelte a költségeket. Szingapúrban rájöttek, hogy az egészségügyben nem egészen működik a teljesen szabad verseny.
Amikor ez történt, akkor az állam elkezdte a beavatkozást. Meghatározták, hogy a felügyeletük alá tartozó kórházaknak az ellátások minden típusát biztosítani kell, korlátozták a profitorientáltságot, és engedélyhez kötötték az új technológiák vásárlását. Ezután már biztosított volt az egyensúly.
A szingapúri példa azt mutatja, hogy a gyakorlatban is lehetséges a konzervatív és liberális gondolatok szokatlan fúziója az egészségügyben. Ugyan egy kis ország, így nem biztos, hogy a modell egy az egyben átemelhető lenne más országokba is, azonban egy jó példája annak, hogy az egészségügyi ellátás színvonala nem feltétlenül csak azon múlik, hogy mennyi pénzt pumpálnak bele. A működési alapoknak is a helyükön kell lennie.
Reméljük, egyszer itthon is megélhetünk majd egy jobb egészségügyet, amelyben a szervezettség, az elhivatottság, a betegek érdekeire történő odafigyelés jellemző, mivel egy élhető országban nagyon fontos az emberek jó egészségi ellátottsága és biztonsága.
Hagymási Tamás
_________________
Nytimes nyomán
