Az élet nagy érték, a legnagyobb érték, de ne feledjük Platón figyelmeztetését sem: „Nem az élet a legfőbb jó, hanem a jó élet”. Értéket azért képezhetünk, mert szabadok vagyunk. Csak a gondos gondolkodással, felelősséggel viselt döntésekkel kormányzott élet hoz létre értékelhető jót. Ha jellemünkké is válnak, ezek megmaradnak ezután, a bibliai ígéret szerint egészen az örökkévalóságig, az örök életig.
Az ilyen ívben kirajzolódó életpályának nem kegyetlen megszakítása, és mindjárt a legelején megsemmisítés a művi abortusz? Sokkoló tények sokaságát hozzák tudomásunkra a mesterséges vetélés arányairól. Az 1970-es évek Magyarországában évente átlagosan 150 000 ilyen műtétet végeztek el, ezek közül 20 000 volt a 18 éven aluliaké száma! A megelőzés módszereinek kifejlődésével ugyan állandóan ingadozik ez a szám, de soha nem jár túl alacsonyan az elmúlt fél évszázadban, és főleg nem mindenki számára megnyugtató módon.
Ne a statisztika, ne is egy váratlanul előállt körülmény, hanem a józan ész és – ha van erre lehetőség – az élet teremtőjének útmutatása, kinyilatkoztatása döntsön ebben a sokakat érintő és sokak számára lelkileg nagyon megviselő kérdésben.
A magunk részéről a mesterséges vetélést rossznak tartjuk, mint testi, mint lelki szempontból, akárcsak valamennyi, erről a kérdésről józanul gondolkodó ember. Legfőbb kívánságunk az, ha csak lehet, kerüljük el az ilyen beavatkozást. Vannak azonban esetek, amikor lehetetlen vagy nagy kockázattal járó az elkerülés. Nem kibúvót akarunk gyártani, nem ennek szánjuk az alábbi gondolatokat sem, azonban úgy véljük, ezek félresöprése is vétek számba menne.
Ha az édesanya életébe kerül egy új lény világra-kéredzkedése, akkor a döntő többség (ha nem is mindenki) elfogadja az abortuszt, legalábbis a mi jelenlegi szakirodalmi ismereteink szerint. Vannak eltökélt magzatvédők, akik ilyen esetben is az újszülött javára szavaznak az édesanyával szemben. Ezt azonban sem erkölcsileg, sem jogilag nem tudjuk elfogadni.
Egy másik eset: ha az édesanya illő megkérdezése nélkül fogant meg az új élet (például háborús és békeidők megerőszakolásai révén, de említhetnénk enyhébb változatokat is), szintén a lelkiismereti szabadság körébe utalnánk e kérdést, hiszen az akarat kényszerítésénél nincs súlyosabb erkölcsi vétek. Ilyen esetekben akár a világra hozás, akár a vetélés mellett dönt az anya, szerintünk egyként elfogadható, csak ő legyen biztos végiggondolása komolyságában, a tanácsok kikérésében, hogy később ne kárhoztassa magát abban, amit egykor helyeselt. Ilyen esetekben is elfogadhatatlannak tartjuk a külső ráparancsolást, vagy a manipulatív befolyásolást. A „Ne ölj!” parancsolat a jogellenes életelvételre vonatkozik, nem az ítéletvégrehajtásra, melyre régen felkészítették az embereket, legalábbis jobb időkben és jobb helyeken, valahogy így: „Ha te jogtalanul elveszed más ember életét, amit nem te adtál neki, tőled jogosan vehetik el a te életedet!” Ahogy nem lehetett elítélni az önvédelmet azokban az esetekben sem a mózesi törvények szerint, amikor a másik (a támadó) életének elveszítését vonta maga után, ugyanúgy ne törjünk pálcát az abortusszal védekező nő vagy asszony esetében sem. De ki-ki a maga lelkiismerete felől legyen meggyőződve, mielőtt tehát döntene, alaposan fontolja meg választását, hogy a támadásokkal szemben majd ne egy legyengíthető lelkiismeretnek kelljen védekeznie.
Az a felvetés, hogy az abortusz minden egyes esetben azért lenne 100 %-osan rossz megoldás, mert a „halhatatlan lelket” magába foglaló testet semmisíti meg, amint ezt manapság a Kárpát-medencében az árva gyermekek felkarolásáért méltán nagy tiszteletnek örvendő Böjte Csaba ferences szerzetes állítja, azért nem vehető komolyan számításba, mert a halhatatlan lélek platonista elképzelése nem vág egybe a bibliai keresztény tanítással. Az ember sem nem dualista, sem nem trichotómikus lény, hanem test és lélek egysége, ahogy a Biblia elején olvassuk: „élő lélek”. Ahogy a megszületett emberek felől is az isteni igazságszolgáltatást fogadjuk el egyedül hitelesnek és kívánatosnak, a meg nem születettek felől való gondolkodást is a Hegyi beszédnek „Ne ítéljetek!” kezdetű szakaszához utaljuk.
Nem ártana egyébként ezekről a kérdésekről szélesebb tájékozottsággal, komolyabb erkölcsi megfontolással és higgadtabb hangnemben beszélni. A helyes megoldás alapjának mindenkor az együttérzés Jézus Krisztus-i lelkületét tartjuk, nem a vádolás és kárhoztatás diabolikus magatartását. „Akié a Fiú, azé az élet” – mondta erről az idős János apostol első levelének 5. fejezetében.
A méltó hozzáállást elősegítendő, fordulhatunk a Bibliához legelsősorban, de minden tárgyszerűen és tárgyilagosan magyarázó irodalomhoz is, akár a kereszténység, akár más vallások, de akár az ateizmus oldaláról szólalnak is meg. A kereszténynek tekinthető szakirodalomban J. Douma könyveihez tudjuk tanácsolni az olvasókat (A Tízparancsolat; Házasság és szexualitás, válás, abortusz. Iránytű Kiadó, Gödöllő, 1998.) Az Élet és Tudomány az 1970-es években sorozatot indított e kérdéskörről is, ennek könyvben megjelent változatát dr. Buda Béla szerkesztette (A szexualitásról – a fogamzástól a felnőtté válásig. Tankönyvkiadó, Bp, 1975, 1977, 1979 tehát több kiadásban is)
Ha valamilyen kérdéskört elfogulatlanul és mélyrehatóan tanulmányozunk, talán a nemiség és a nemi élet egyéb területeiről is tisztultabb felfogáshoz juthatunk. Ha felkészülünk az életre, akkor talán közelébe sem jutunk olyan szakadékoknak, amelyeknél a megállás már meghaladhatja erőinket. Ugyanakkor sose felejtkezzünk el az elesettek iránti köteles rokonszenvről és tapintatos segítségnyújtásról sem.
