Szabó István Zárójelentés című filmje rólunk szól: megrázó szembesülés a magyar valósággal és mindazzal a negatív folyamattal, amelyben ma mindannyian élünk. Mindvégig érzem azt az éleslátást az alkotóktól, amely csak az együttérző szem sajátja: együtt örülni az örülőkkel és együtt sírni a sírókkal csak az tud politikai rendszerek váltakozása közepette is, aki szereti az embereket, szereti saját nézőit. Aki nem, az belegabalyodik a múltidéző művészieskedésbe. Vagy elitista stílust és nézőpontot vár el a rendezőtől és csapatától. Úgy látom, a vezető hírportálok kevésnek érzik a filmet, holott veszélyes sablonokban és klisékben gondolkodnunk – akár erről az alkotásról is.
Szabó István szeretettel mondja el kritikáját a kisemberek Magyarországáról ebben a csudaszép történetben. Lehet az főváros vagy vidék. Lehet öngyilkosságba hajszolt énektanárnő vagy a betegeket szolgálni akaró, de nem tudó nyugdíjas kardiológus. Lehet az egészségügyi rendszerben el nem látott, halálra ítélt pékmester vagy egy sablonok közt lelkiségre vágyó postásfiú…A karakterek mi vagyunk! Mert egy átpolitizált világban valóban „nincs új a nap alatt”. Nem remélhetünk rendkívülit, érdekest, csattanóst. Aki ilyeneket vár ezektől a nagyon is kortárs filmbeli figuráktól, az nem ismeri azt a reménytelenséget, amelyet a rosszul működő mechanizmusok teremtenek.
Stephanus doktor élete (Klaus Maria Brandauer alakítja) váratlan fordulatot vesz. Nap mint nap olyan intézménymegszűnések közt élünk, amilyen az ő kórházának magyarázatok nélküli bezárása. A kardiológiai osztály dolgozói most átélik sok-sok magyar alkalmazotthoz hasonlóan:addigi teljesítményük, elhivatottságuk, emberszeretetük mit sem számít – ugyanolyan kiszolgáltatottak lesznek, mint egykori betegeik voltak. Csak holnaptól róluk nem gondoskodik senki sem.
Hogy reagálunk akkor, ha hirtelen megváltozik az életünk? Ha a napi rutinunk felborul? Kinek mondhatjuk el a sorscsapásunkat, a tehetetlenségünket? Drámai a szembesülésünk: mindenki körülöttünk rutinszerűen él, az operaénekes feleségünk, a külföldön élő gyermekünk. Még idős édesanyánk is, aki bármit hall tőlünk, ugyancsak rutinszerűen kedvetlen tőle.
A további lépéseit meghatározó döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Aki egy életen keresztül orvosként szolgált másokat, az a szülőfaluja kis rendelőjében is ugyanolyan komolyan végzi a munkáját, mint addig. Csakhogy saját komfortzónáját – vezető pozícióját, fővárosi életét- elhagyva szembetalálkozik a torz, kíméletlen valósággal. Azzal, hogy a hatalom természetrajza nemcsak nagyban, de kicsiben is groteszk: csúf, változtathatatlan, abnormális. Az emberi kapcsolatok előítéleteken és sztereotípiákon alapulnak. Egy ilyen képmutató közegben minden jól működik- a látszatok szintjén. Valódi mély kapcsolódások nem is jöhetnek létre, vagy éppen tragikomikus helyzeteket szülnek. Ezt látjuk a polgármester (Stohl András) és titkárnője gépies, beteges viszonyában. Az injekciózás közben szavaló postásfiú magányában. A padon üldögélő öregember (Andorai Péter) szemlélődésében és hallgatásában.
A falu lelki vezetője, Kristóf atya is odáig szónokolhat, vigasztalhat és temethet csak, amíg egybetartja a szabályosan működő kis közösséget. Ha felzaklatja a hívek lelkiismeretét, akkor veszélyessé válik, és máshová helyezi a püspökség.
Egy ilyen hazug közegben a gyerekek is csak kellékei lesznek a felnőttek életének. Még úgy is, hogy egy csodás alkotómunka részesei Énekerzsi kórusában.
Kétféle szemlélet csap össze a történetben: és így van ez a valóságban is. Az orvos szolgálni akar másokat, a polgármester meg akarja mondani, hogy tegyék a dolgukat az emberek. Ő nem szolgálatra szegődött, hanem parancsosztogatásra. Mindketten vezetői a közösségnek, és mégis ellentétesen működnek. Ahogy a sötétség és világosság nem létezhet együtt, úgy ez a kétféle látásmód sem. Mindkettő képviselője külön úton jár.
Stephanus professzort az Operaház kórusában látjuk viszont. Itt énekhangjával, s nem szaktudásával szolgálhat másokat. Kap egy helyet, ahol újra jól működhet, boldogulhat, magára találhat. Gyógyír ez az átélt borzalmak után.
Ugyanakkor létezik-e gyógyír arra a fájdalomra, amelyet a tehetetlenül sodródók átélnek? Úgy gondolom, hogy amíg az idős orvoshoz hasonló emberek vannak köztünk, addig reménykedhetünk, hogy változás indul el. Egyéni a döntésünk. Csak el kell fogadnunk azt a zárójelentést, amelyet a filmmel kapunk 2020 Magyarországáról.
Ajánlom Olvasóinknak, hogy tekintsék meg Szabó István filmjét a moziban.
Eredics Éva
