Az emberiség történelmében nem új fejlemény, hogy tekintélyekre hivatkozva próbáltak igazságokat belátni vagy beláttatni. Az ókori és középkori világban gyakori szólásforma volt a Magister dixit, vagyis: „Ahogy a mester mondja.” Ilyen tudós tekintélynek örvendett Arisztotelész vagy Ptolemaiosz. Ez utóbbi geocentrikus világnézetét sokáig tekintélye miatt nem sikerült lerombolni, Kopernikusz, Galilei, Kepler keserves harcot folytattak azért, hogy érvényt szerezzenek egy másfajta, jobb megfigyelésen alapuló kozmológiának.
A tekintélyek hatalma azonban nemcsak régen verte béklyóba az emberi gondolkodást. Az újkortól kezdve napjainkig soha nem látott mértékben növekszik az emberi tekintélyek ázsiója. Volt, amikor a művészek, s volt – újabban –, amikor a tudósok tekintélye szabott és szab irányt a hétköznapi ember ítéletének. Gyakran megtörténik, hogy egy dolognak nem járnak kellőképpen és becsületesen utána, hanem azt kérdezik, hogy mit szólnak hozzá az általuk elfogadott vagy éppen nagy becsben álló tekintélyek. A tekintélytisztelet azután egyre siralmasabb formákat ölt, hogy – Heidegger levezetése szerint – a bölcselőből tudós, a tudósból szakember, a szakemberből pedig kutató lesz. Az emberi tudás mintegy 2400 éve folyamatos szétparcellázódáson megy át. Egyre szűkülő tudományterületeken egyre nagyobb kiskirályok nőnek az égig. Megfellebbezhetetlen ítéletre formál jogot az a számtalan szaktudomány, melynek napi életében – ahogy egy magyar író és költő állított a – „szellemi zabhegyezés” folyik. Nagyon gyakran vagyunk tanúi a „meztelen a király” esetének, és biztosnak tűnt igazságok dőlnek meg rövid idő alatt az illető tekintélyek félreállása vagy az általuk képviselt iskolák hatásának elmúlása után.
Gyakran szokták hangoztatni, hogy a hétköznapi, egyszerű ember idő híján sem járhat utána mindennek, ami őt alapjaiban kell hogy foglalkoztassa. Ráutaltságunk a tekintélyekre elvitathatatlan tehát. Azt is hozzá szokták ehhez toldani, hogy az élet nagy része bizalmon is múlik. Azokba az emberekbe és azokba az elméletekbe vetett bizalmon, melyek kiállták az idő próbáját, vagy megfelelnek a tudományosság igényeinek.
Ezekben a felvetésekben, tagadni fölösleges, vannak igazságelemek. Mindennek valóban nem tudunk tüzetesen utána járni. Ahogy azonban mondani szokták, a józan paraszti ész, a hasonlóságokon és modelleken alapuló gondolkozás gyakran útba igazít. Ami pedig a tudományosság XVI. századi, általában Francis Baconra visszavezethető (mert általa világosan megfogalmazott ) alapelveit illeti: jó lenne, ha ma is csak azt fogadnánk el tudományosan igazolt tételnek, amelyet kísérletileg többször is ellenőrizni lehet, s minden újabb felfedezés próbáját kiállja. Semmilyen ezekhez hasonló nem igazolja a fejlődéselméletet, az evolucionizmust, mégis a fél világ követi. Ma már komoly tudósok vonják alapjaiban kétségbe kijelentéseit, mégsem az agnoszticizmust vagy a kreacionizmust tanítják az iskolában, vagy tüntetik föl múzeumokban és kiállításokon. A „tudósfalu” megbízhatatlanságát megragadó jellemzéssel ecsetelte Simone Weil az 1930–40-es években, elemzéseit mégis elhallgatják, vagy kellően tekintetbe nem veszik.
A túlzó racionalizmus korát éljük. Mindent az emberi értelem mond ki, azt is, amit nem ismer. Az elbizakodottság, a büszkeség határtalan. Illyés Gyula találóan jegyezte meg: „Azért, mert csak Miskolcig jutottam el, még nem vonom kétségbe Kassa létezését.”
Az élet alapkérdéseit illetően senki sem mentheti fel magát a személyes keresés parancsa alól. Hogy kitől van a világ, hogy miért is élünk, s van-e valami a halál után: ezekben a kérdésekben, ha másokra hagyatkoznánk is, semmilyen tekintély véleményében igazán meg nem nyugodhatunk. Magunknak kell kérdeznünk, magunknak kell bizonyosságra jutnunk, sőt az elért bizonyosságokat is magunknak kell mások előtt képviselnünk. Comenius egy ókori görög epigrammát idéz Didactica Magnájában, mely örökérvényűségével talán mindannyiunkat meggyőz: „Kérdezz gyakran; amit tudsz, tartsd meg; és add tova másnak: E hárommal tanítvány megelőzi a mestert.”
RJ
