„Ahogyan ellenállásom hanyatlik, úgy fészkeli be magát lelkembe az apátia, a bénultság, a közöny. Minden mindegy. Az igaz és a hamis szinte azonossá válik. Átalakul körülöttem a világ: másképp látom a dolgokat, mint amikor ide beléptem. Napokon és éjjeleken át szakadatlanul ismétlik előttem „bűneimet”. Fáradt, bénuló állapotomban kezdem elhinni, hogy talán mégis bűnös vagyok. Oly sokszor eljátsszák a témát a forgószínpad egyre növekvő sebességével, hogy a különböző változatokban leírt, előadott és kiszínezett összeesküvési drámában kezdem rájuk hagyni hol ezt, hol azt, végül pedig mindent.” /Mindszenty József emlékirataiból/
Felkészülhet-e arra bármelyikünk, hogy egy gonosz támadás vagy eljárás végrehajtója józannak látszik ugyan, de részeg. A valóságtól elrugaszkodott álláspontját bizonyítja rá az áldozatára mindenáron. A folyton alakuló érdekeit látja a mindenkori igazságnak.
Győzhet-e az ember szilárd akaraterővel, kipróbált elvhűséggel akkor is, ha egy egész közösség azt mondja rá: bűnös. Független tud-e maradni ilyenkor a személyiség egésze attól az ítélettől, amit hoznak ellene? Egzisztenciálisan, mentálisan vagy leginkább a meggyőződése szintjén sérül ekkor?
Rendezhető-e később a bántalmazott helyzete, ha idegrendszerileg felépül a megtöretésből? Tud-e új életet kezdeni? Visszatérhet-e az eredeti elveihez, életcéljához? Ha felhasználták nevét és példáját hamis ügyekben emberek megtévesztésére, akkor ki kell-e állnia a nyilvánosság elé újra, hogy elmondja, mi valójában az igazság?
EÉ
