Viktor Frankl, aki amellett, hogy pszichiáter -könyvei révén is ismert – olykor megkérdezte kisebb-nagyobb lelki gyötrelmektől szenvedő betegeit, hogy miért is nem lesznek öngyilkosok. A kérdésre kapott válaszok gyakran összecsengenek pszichoterápiás alapelveivel. Frankl meggyőződése szerint van, akit a gyermekei iránti szeretet köt az élethez, van, akit a tehetsége éltet, és olyan ember is van, akit az tart életben, hogy megőrizze a számára kedves emlékeit. A logoterápia célja éppen az, hogy a töredezett életutak tünékeny szálait szilárd keretbe foglalja, amely értelmet adhat az egyén sorsának, és felelősségvállalásra ösztönözheti.
Dr. Frankl hosszú időt töltött koncentrációs táborokban, a lehető legkegyetlenebb fogságban, és ez végsőkig lecsupaszította létélményét. Apja, anyja, fivére és terhes felesége koncentrációs táborokban lelték halálukat, néhányuk gázkamrában. Egyedül a lánytestvére menekült meg, mindenki más elpusztult a családjából. Hogy lehetséges, hogy ő, akinek a családja, a vagyona, mindene megsemmisült, aki éhezett, fázott és bántalmazásoknak volt kitéve, miközben minden percben arra számíthatott, hogy kivégzik, mégis értelmét látta, hogy kapaszkodjon az életbe? Annak a pszichiáternek, aki személyesen szembesült ezekkel a szélsőséges körülményekkel, érdemes hallgatni a szavára. Ha valaki, hát ő képes lesz, bölcsen, együttérzéssel szemlélni az embert. Szavai végtelenül őszintén csengenek, hiszen olyan mély tapasztalatokon alapulnak, amelyek már nem csalhatnak.
A „Mégis mondj igent az életre!” című könyve rövid, de magával ragadó, és mesterien van felépítve. Amikor a történet második felénél jár, dr. Frankl a logoterápiát megalapozó filozófiáját is bemutatja, de elképzeléseit nagyon finoman szövi bele az anyagba, így aztán az olvasóban csak a könyvet befejezve tudatosul, hogy nem csupán egy újabb, a koncentrációs táborok borzalmairól szóló beszámolót tart a kezében, hanem egy mély gondolatiságú, kivételes esszét. Sokat tanulhatunk ebből az önéletrajzi töredékből: megtudhatjuk, milyen az, amikor „már nincs mit veszítenünk ezen a nevetségesen mezítelen életünkön kívül”.
Frankl írását az apátia és a szenvedély váltakozása teszi igazán érdekessé: eleinte úgy látszik, távolságtartó, hideg érdeklődést tanúsít az egyes ember sorsa iránt, de ehhez hamarosan olyan tanácsok társulnak, amelyek az egyén életének romjait próbálják menteni, még abban az esetbe is, ha a túlélélésre alig mutatkozik esély. Az éhezés, a megaláztatás, a félelem és az igazságtalan bánásmóddal szembeni düh elviselhetővé válik, amikor valami megszelídíti: szeretteink arcának féltve őrzött emléke, a vallás, az akasztófahumor vagy éppen egy-egy pillantás, amit a természet szépségeire vethetünk – legyen az akár egy fa, vagy naplemente.
De ezek a vigasztaló pillantok sem fogják felszítani a túlélés akaratát a rabokban, hacsak hozzá nem segítik őket ahhoz, hogy értelmet leljenek a látszólag értelmetlen szenvedésben, amelyet elviselni kénytelenek. Az ember nem döntheti el a másik helyett, hogy konkrétan mi az ő életének értelme. Erre mindenkinek magának kell rájönnie, és el kell fogadnia a felelősséget, amely a végül fellelt értelemből rá nézve következik. Ha sikerrel jár, minden megaláztatás dacára képes lesz megerősíteni magát.
A koncentrációs táborban minden körülmény abba az irányba tereli a foglyot, hogy kicsússzon a lába alól a talaj. Elvették tőle az összes, hétköznapi értelemben vett célkitűzést, csak „az emberi szabadságnak azt az utolsó maradékát” nem „hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon”. A foglyok közül néhányan, minthogy úgy döntöttek „méltók lesznek a szenvedésükre”, bebizonyították, hogy az embere igenis képes felülemelkedni a külsődleges sorsán. A szerző pszichiáterként természetesen arra kíváncsi, hogyan segítheti hozzá az egyént ahhoz, hogy elérje ezt az állapotot. Mégis hogyan lehetséges felkelteni valakiben az érdeklődést az élet iránt abban az esetben is, ha a körülményei valóban siralmasak? Frankl a rabtársaival együtt lefolytatott terápiás ülésről készít megindító beszámolót.
Frankl nem pesszimista és nem is vallásellenes. Épp ellenkezőleg: noha szembenéz azzal, hogy a világon mindenhol jelen van a szenvedés és a gonosz, meglepően optimista abban a tekintetben, hogy az ember képes felülemelkedni a rárótt terheken, és rátalálhat egy olyan igazságra, amely útba fogja igazítani. Fentiek Gordon W.Allport gondolatai a könyv előszava kapcsán.
