Mit értünk elidegenedésen?
Mindannyiunkat érintő élethelyzet ez, melyről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy korprobléma. Mi az oka? Mit takar magában az a fogalom, hogy elidegenedés? Honnét eredeztethető?
A kérdéssel a XIX. században foglalkoztak komolyabban klasszikus német filozófusok, mint Fichte, Hegel és Feuerbach, később Marx. Míg felszínesen gondolkodunk erről a témáról, hajlamosak vagyunk elintézni annyival, hogy leegyszerűsítjük valamilyen kiváltó okkal, mint pl. csalódás, kiábrándultság, önzés, és ezek következményeként említjük az elszigetelődést, elmagányosodást.
Az elidegenedés megértésének azonban ideológiai, filozófiai háttere van. Az ateista szemlélet teljesen más úton közelíti meg, mint az Istenben hívő. Tekintsünk bele a két módozatba.
A különböző filozófiai irányzatok témakörökre bontva próbálják körbejárni és meghatározni az elidegenedés kérdését. Fichte és Hegel az ember elidegenedését a természethez való viszonyában, a tárgyiasultságban és önmagában elemzik, bonyolult és nehezen érthető eszmefuttatásokkal. Marxnál egyértelmű a helyzet: nála a kérdés a gazdasági – filozófiában vetődik fel. Úgy, mint elidegenült munka, az önelidegenedés a magántulajdonban, a pénzben, a munkabérben, a tőkében. Feuerbach az, aki egyedül a vallási elidegenedésnek tulajdonít jelentőséget. Ideológiai szempontból nála jön elő egy nagy ütköztetés. Amikor összevetjük a két különböző felfogást, meglepődünk, hogy az elidegenedés honnét is datálódik.
Mit mond erről a Biblia?
A Biblia így tárja elénk az elidegenedés létrejöttét: „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.” (I.Móz. 1:1) Isten elkezdte a föld teremtését. Létrehozta ezt a csodálatos kék bolygót, mely szándéka szerint lakásul szolgál, alkotása csúcsának, az embernek.” Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt, és megerősíté. Nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá.” (Ésa.45:18) Annak az embernek alkotta, akiről a Zsolt. 8:6 azt írja:” Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt.” „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt, férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” (I. Móz. 1:27) Mikor Isten befejezte a földön teremtését, széttekintve megpihent: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó.” (I.Móz. 1:31)
Tehát a teremtés maga minden tekintetben megfelelő, kielégítő, tökéletes alkotás volt. Az ember az Éden kertjében, számára a legoptimálisabb környezetben kezdhette el életét, létének megélését. Boldogságban, szabad akarattal, társas viszonyban. Mégis megtörtént a bűneset, amelyre Isten előre figyelmeztette az embert, hogy ne tegye. Sokan magyarázzák úgy, hogy ez szükségszerű és elkerülhetetlen volt a fejlődés szempontjából, mert a megismerés és a tapasztalatok szerzése a hajtómotor, ami előre visz, különben barlanglakók maradnánk. Hát ez így eléggé vitatható elgondolás. Ha a lentiek alapján végiggondoljuk, látható, hogy más megközelítésből nem volt szükség a bűn tapasztalatára, ahhoz, hogy ezen keresztül fejlődjünk tovább. Most éljük meg ennek következményeit. Hol tartunk? Merre halad a történelem?
Mi változott meg?
Az isteni törvény betartásával, az igazság alapelveivel is uralkodóvá válhatott volna az ember. Uralkodóvá környezetén és önmagán: „Urrá tetted őt kezed munkáin, mindent lábai alá vetettél.” (Zsolt. 8:7) és „És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá!”( I.Móz. 1:2)
Mint láthatjuk, Isten minden feltételt biztosított a megismeréshez. Ahhoz, hogy az ember fejlődjön, jellemében növekedjen, boldog, kiegyensúlyozott életet éljen. Értelmet kapott felelősségteljes döntések meghozatalára, egy kiteljesedett, örökkévaló élet lehetőségére. Isten nem zsarnokként uralkodott teremtményén. Megadta neki a szabad választás és döntés képességét. A bűnbeesés után azonban megjelent a szorongás, félelem, bűntudat: „és elrejtőzik az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.” (I.Móz. 3:8) S mikor szólította az embert az Úr, hogy: „Hol vagy?” Ő azt a választ adta: „Szavadat hallám a kertben és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtőzém.”(I.Móz. 3:10) Nos, ettől a ponttól kezdődött el az ember elidegenedése. Elsősorban alkotójától, annak következményeként embertársaitól, végül önmagától is. A tudás fájának gyümölcse olyan dolgokkal ismertette meg, mint a bizalmatlanság, a vádolás, („akit mellém adtál”) a felelősség áthárítása („nem én, hanem az asszony”). Megismerte az önzést, az irigységet, később már gyilkolt is (Kain és Ábel esete) és elindult egy olyan úton, ami a végleges megsemmisüléshez vezethet (lásd: a föld állapota, környezet felélése).
Az ember istenítése
Feuerbach filozófiájában teljesen visszájára fordítja a teremtést, és ebből adódóan egy sajátos eszmefuttatással vezeti le az elidegenedés okát. Nála nem az ember az, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtődött, hanem az ember az, aki Istent alkot önmagának, akinek aztán alárendelve magát elidegenedik önmagától. A megfordított bibliai értelmezést magas szintű logikával vezeti le, a lázadó tökéletes megtévesztésével. Akár kétségek közé is kerülhetne az ember, ha nem tarthatná kezében a Bibliát, ami egyszerű, tiszta gondolatokkal tárja elénk az ember elidegenedésének okát, és az abból való kiutat is megmutatja. Feuerbach hamisítványa lelepleződik végül, hisz megragad egy pontnál, és nem bír jó megoldást nyújtani. Felmagasztalja, mindenek fölé helyezi az embert önkifejezéséért, idézem: „hogy önmagát teszi meg legfelsőbb lénynek, hogy isten-teremtésre is képes, az ember egyúttal megtagadja önmagát, elidegenedik önmagától, másnak adja el lényegét. Ahelyett, hogy megnőne saját szemében, amiért istent alkotott, amiért önmagát ilyen pompásan tudta kifejezni, elbukik, öncsonkítást, majd öngyilkosságot követ el.”
Nála ezen alapul a vallási elidegenedés. Aztán hosszan fejtegeti, hogy mi az Isten, ami az ember nem, ezért az ember önmaga létével kerül szembe. Vádolása úgy folytatódik, hogy az Isten mindenéből kifosztotta az embert, az ember semmivé válik. S ha megpróbálja megvalósítani önmagát, ezt nem a saját erejéből teszi. Ott van az Isten, abba kapaszkodik, annak jóindulatáért, mindenható szeretetéért esedezik.
Ha széttekintünk a világunkra, láthatjuk, hogy hová jutott az önmagát mindenek felett megvalósító ember. Aki megtagadta alkotóját és szembe fordult vele.
Lehetséges változtatni?
„Szükség néktek újonnan születnetek!” (Ján.3:7) Lelki újjászületés nélkül az ember az önzésében, a bűn szolgájaként, annak zsoldját aratja. S itt kell megemlítenem, hogy mély hálát érzek azért, hogy megismerhettem a Bibliát. Annak mérlegére téve szűrhetem át az élet dolgait. Megismerhetem belőle a múltat, érthetem meg a jelent és tudhatom meg a jövőt.
Szerencsére vannak olyan világi gondolkodók, akik, ha keresik és kutatják az igazságot, a Jó Isten kegyelméből igaz felismerésekre jutnak. Erich Fromm A szeretet művészete című könyvében ír az okról, ami az elidegenedés gyökere: „A szeretet létrejöttének fő feltétele a nárcizmus leküzdése. A nárcisztikus beállítottságú ember csak azt éli meg valóságnak, ami benne, magában létezik. A külvilág jelenségeinek önmagában nincs realitásuk, csakis abból a szempontból éli meg őket, hogy hasznot, vagy veszélyt jelentenek-e számára. A nárcizmus ellenpólusa a tárgyilagosság. Ez az a képesség, hogy az embereket és dolgokat olyannak látjuk, amilyenek. Tárgyilagosan, és külön tudjuk választani ezt az objektív képet attól a képtől, amelyet vágyaink és félelmeink hoztak létre.”
Tehát az elidegenedéshez vágyaink és félelmeink is hozzá járulnak. Itt máris Jézus tanítása jut eszembe:”Amit akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” (Lk. 6: 31) Az Isten világrendjében minden kölcsönhatásban van, és a kölcsönösség elvére épül. Az elidegenedés, melynek csírája az önzés, következménye az elszigetelődés, elmagányosodás, amiben önmagától is elidegenül végül az ember. Végső állapota a nihil, a minden hiábavalóság érzése és a kiüresedés. Egy teljes bénultság. Az élünk, de minek érzése.
Kiút a mélységből
Hogyan térhetünk vissza Istenhez? Rendezhetjük a vele való kapcsolatunkat, amiben Krisztus segít nekünk. „Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát.” (II.Kor. 5:18) Krisztust szemlélve, az értünk hozott keresztáldozatát megértve tudunk visszatérni Istenhez.
Az objektív gondolkodás képessége az értelem. Az értelem mögötti érzelmi magatartás az alázat. Ha az ember megszabadul önfelmagasztalásától, és eljut az értelmes módon való szeretetre: „A szeretethez szükséges a kifejlett alázat, tárgyilagosság és értelem. Nem tudok igazán tárgyilagos lenni a családommal, ha nem tudok tárgyilagos lenni az idegennel, és vica versa. Ha megakarom tanulni a szeretet művészetét, minden helyzetben tárgyilagosságra kell törekednem, és érzékenynek kell lennem az olyan helyzetekre, amelyekben nem vagyok tárgyilagos. Igyekeznem kell meglátnom a különbséget egy személlyel és viselkedésével kapcsolatban, az én nárcisztikus eltorzított képem és az ő valóságos létezése között, amely független az érdekeimtől, szükségleteimtől és félelmeimtől.”( Erich Fromm A szeretet művészete 145. o.)
Jézus példája
Jézusra tekintve láthatjuk, hogy egész életében küzdött az elidegenedés ellen. „Mert azért jött az Ember fia, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett.”(Lk. 19:10) Három és fél éves nyilvános fellépésekor szolgálata során láthatjuk, hogy széjjel járt, személyválogatás nélkül gyógyított. Senkire sem erőltette rá magát. Tiszteletben tartotta a szabad akaratot. Kérdése az volt: „Akarod-e?” Alázatos volt, érzékenyen figyelt a szükségletekre, egész lénye mégis hordozott magában egy isteni fenséget, határozottságot és erőt. Özönlöttek hozzá az emberek. Vonzotta őket, még irigyeit is. A szeretetet alázatosan, tárgyilagosan, és értelemmel gyakorolta. Ha kellett intett, mégis szelíd tudott maradni. Tanított, küzdött az emberi értetlenséggel szemben. Megoldást adott az ember elidegenedésére. Feláldozta önmagát a bűnével magára maradt emberért, hogy megmentse őt. Megvalósította az Agapé szeretetet. Jézusnak nem volt egyszerű feladata az Istennel való megbékéltetésben. Megnyitni az elidegenült elme önmagába fordulását. Az Írásokban olvashatjuk, hogy a közvetlen tanítványi kör is az utolsó pillanatig értetlenkedett és nehezen fogta fel Jézus helyreállító munkáját. Krisztus azt kívánta, hogy hitük vezesse őket Istenhez, és Benne vessenek szilárd alapot. A tanítványok pedig minél nagyobb szeretettel kötődtek Jézushoz, annál közelebb kerültek egymáshoz.
Pótcselekvések helyett
A földi létben szinte minden körülmény az elidegenedésre ad okot. A filozófusok is arra jutottak, hogy a lét törvényszerűsége az elidegenedés. Bármilyen bonyolult teóriákkal jutottak eredményre, valahol igazuk van, mert Isten nélkül valóban törvényszerű az elidegenedés. Lázadhatunk, szembe fordulhatunk vele, hiszen szabad akarattal lettünk teremtve, de emberileg csak addig tudunk eljutni, hogy a lét önmagában véve értelmetlen. Ezért fordul az ember pótcselekvésekhez, ami akár a vallás is lehet. Ezzel szemben az Istenben való hitre van szükség. Tartalommal, valós céllal, szomjúság nélkül, elidegenedés nélkül élni, csak az élő víz fogyasztásával lehet. Jézus azt mondja a Ján. 4:14-ben: „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik, hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” Ez tart meg és őriz meg minket az elidegenedéstől.
Szabó Katalin
