“Tavasz volt, de én a nyarat vártam; a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam; a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam; a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam, a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni; szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni, érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni; ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni; tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”
– idézet Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül c. könyvéből-
Felgyorsult körülöttünk a világ, s ezért akarva akaratlan sodródunk a közízléssel és félünk, hogy lemaradunk valami fontosról. Mentális érettségünket az mutatja meg, ha nem tekintjük tragédiának az idő múlását, a lehetőségek elmulasztását, a testünk, anyagi javaink, kapcsolataink korlátait.
Ekkor örömünk lesz a nap végén megállni fél órácskára, és leülni a kertben, a vízparton, a zöldellő sétányon. Gondolkodni, a részletekre figyelni. Vagy éppen rátekinteni a történésekben rejlő mélyebb összefüggésekre. Ekkor mások iránti érdeklődésünk és szeretetünk visz minket a munkanapokat követő hétvégi megpihenésre. Valódi lelki kapcsolódásra juthatunk egymással, amelyben fejlődik az önismeretünk, és bölcsebbé lehetünk abban, hogy hogyan folytassuk a következő hetünket. Ekkor az egy-két hetes pihenés idején sem ambíciók vezetnek minket, és nem történésözönre vágyunk. Nem lesz kényszer egy jó könyv elolvasása, nem lesz zaklató egy derűs családi beszélgetés a nyaraló teraszán, nem lesz fárasztó a több kilométeres esti séta a barátunkkal… Intimitásra vágyunk majd, és elmélyült alkotásra is alkalmasak lehetünk.
És ha ezáltal visszanyerjük életkedvünket a következő naphoz, héthez vagy évhez, akkor új reménnyel tevékenykedünk majd, s hála lesz a szívünkben újra.
EÉ