„Kiülünk egy piros padra
bámészkodni hosszan
Nem is tudom, jóban vagyunk
te meg én, vagy rosszban?Hogyha éppen jóban vagyunk,
akkor jól vagy éppen,
Ha meg éppen rosszban vagyunk,
Béküljünk ki szépen.”
/ Kántor Péter/
Vajon mi a magyarázata ennek a jó érzésnek, amely gyakran felülhaladja a sikerekért, győzelmekért, elismerésekért érzett örömöket is? Az igazi megbánás, megbocsátás nyomán jelentkező boldogság – egy költő szavával: „a sírás ünnepélye” – miért olyan rendkívüli?
Azért nagyszerű a megbánás, mert igazi formájában biztosítja hibáink, vétkeink elrendezését, s ezáltal helyreállítja a bizalmat – irántunk is, bennünk is. Irántunk – hiszen mások is láthatják, hogy érző, küzdő emberek vagyunk, akik fájlaljuk a rosszat akkor is, ha éppen mi követtük el, szeretnénk megváltozni, megerősödni, a jövőben elejét venni nemkívánatos megnyilatkozásink ismétlődéseinek. De bennünk is mélyreható változást kell eredményeznie a megbánásnak: hitet ad az újrakezdéshez, reménységet ahhoz, hogy mások lehetünk, s közben azok iránti megértéssel, türelemmel is betölt, akiknél a miénkhez hasonló botlásokkal találkozunk.
Hogyan juthatunk el ide? Hogyan küzdhetünk a belátás hiányával szemben, amely kerékkötője az igazi megbánásnak?
RJ