Aligha mondható túlzásnak, hogy a kormányzati propagandát kiszolgáló magyar média kizárólagosan uralja a kommunikáció színtereit. Aki tehát ezen a hírek alapján ítéli meg Magyarország közállapotait, annak a legutóbbi időkig azzal a főellenséggel kellett számolnia, aki először el akarta venni a magyarok munkáját, aztán megváltoztatni kultúráját, végül pedig leigázni a nyugati kereszténység utolsó védőbástyáját. Alighanem ezért vált a migráns elnevezés a leggyűlöltebb ellenséget megszemélyesítő fogalommá hazánkban. Már az óvodákban sem a Grimm mesék boszorkányaival riogatnak, hanem a migránssal, aki csak robbantani, erőszakot tenni jön, és elveszi a gyermekek játékát. Mára azonban a migránsokkal szembeni gyűlölet kiterjesztő értelemet nyert: idesorolhatók a menekülteket segítő szervezetek, valamint az idegengyűlöletet és az állami korrupcióra épülő autokráciát bíráló európai parlamenti képviselők is. Ők azok a „migránssimogató” civilek és a „migránspárti” politikusok, akik a kormányzati propaganda legújabb célcsoportjaként a magyar szabadságharc legveszélyesebb ellenségei lettek. De ki az ellenség valójában?

A politológiai, szociológiai elemzéseknek se szeri, se száma. Ezek hol magyarázzák, hol pedig cáfolni akarják azokat a nyilvánvaló tényeket, amelyek egy politikai hatalmat jellemeznek.

Az egyoldalú propaganda azonban mindig egyszerű és hatásos. Mátyás igazságos és kész. Az senkit sem érdekelt, hogy a telekadót füstadóra cserélve nyomorba taszította a jobbágyságot. Az sem keltett felzúdulást, hogy a haza védelmére hivatkozva Európa legnagyobb zsoldoshadseregét tartotta fenn, amit nem a török ellen fordított, hanem Bécset sarcolta meg. És senki sem emelte fel szavát a vallásszabadság védelmében, mikor valdenseket égetett Buda várfalai alatt, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy saját kézzel másolt bibliai iratokat terjesztettek. A király által íratott Corvinák csak egyetlen képet voltak hivatottak megörökíteni róla: Mátyás, az igazságos.

A kereszténységükkel érvelő politikusok ma is magukra öltik az igazság ruháját, és annak bajnokaként hívják hadba híveiket. Isten nevét is a szájukra veszik, hogy vele legitimálják saját hatalmuk erkölcsi alapját.

De ha vannak, akik hatalmukat deklaráltan is a történelem urától eredeztetik, akkor a tárgyilagosság megköveteli, hogy abból a forrásból is merítsünk, amely egyedülállóan állítja magáról, hogy a történelem urától ered és „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”(Timóteushoz írt második levél 3. fej.).

A valódi főellenség

Ez a forrás a Biblia, ahol az ellenség szó egy valóságos személyt is jelöl. Az „Ellenség” ugyanis az ószövetségi „Satan” héber szó magyar jelentése. Ennek megfelelője az Újszövetségben a Diabólosz, vagyis Vádoló. Ő az, aki nemcsak hogy „mind az egész föld kerekségét elhiteti”, de ráadásul „vádolta őket éjjel és nappal”, ezért „jaj a föld és a tenger lakosainak” (Jelenések könyve 12. fejezet). Az elhitetés alól pedig nincs kivétel. Csak szabadulás.

A valódi ellenség tehát személyében lefoglalt státusz. Ez az ellenség azonban sosem személyesen lép fel. Elhitetésének az a célja, hogy másokat bírjon tettekre, mégpedig úgy, hogy valamilyen erkölcsi rosszat jónak állítson be. Ezért van, hogyha Sátán, „mint ordító oroszlán, szertejár, keresvén, kit nyeljen el” (Péter első levele 5 fej.) nem jut eredményre, akkor stratégiát vált és (Pál második korinthusi levelének 11. fej. szerint) „átváltoztatja magát világosság angyalává”. Az erőszakkal ugyanis nem lehet eszmeileg azonosulni, annak csak behódolni lehet. Elhitetéssel azonban „az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá”, és olyan hatalomra tesznek szert, amely „a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával.” (Pál második thesszalonikai levele 2. fej.)

Ez a szellemi hatalom a Biblia szerint nemcsak elhitetés alatt áll, de ő maga is elhitet másokat. Nem is akárhogy: „helyébe áll és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteleti dolognak mondatik, olyannyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Istenként kijelentve magát” (Pál második thesszalonikai levele 2. fej. 4.vers fordítás az eredeti görög nyelvű Újszövetségből).

Tegyük fel a kérdést: van-e a történelemben olyan emberi hatalom, amely Istent helyettesítve annak nevében kívánt uralkodni? És az, aki Istent helyettesíteni kívánja, kinek az érdekében cselekszik?

Az ellenség helytartója

Ha az ellenségnek van neve, akkor annak is van, aki az ő oldalán áll. A Biblia őt is néven nevezi. Krisztus mondja ki ezt a nevet, amelynek gazdáját az Ószövetség és az Újszövetség két nagy prófétikus könyve is egymással egyezően mutat be. Dániel könyve 7. fejezetében és Jelenések könyve 12. fejezetében találkozunk ugyanis azzal a fenevaddal, aki a közvélekedéssel ellentétben nem Sátán maga, hanem egy olyan emberek által megszemélyesített szellemi hatalom, ami egy adott korban lép a történelem színpadára és megjelenésében semmihez és senkihez nem hasonlítható. Azonban tulajdonságaiban felismerhető. Ez a fenevadként leírt hatalom a Biblia szerint a vízből jön fel, ami azt jelenti, hogy népek, nemzetek és nyelvek fölött áll (Jelenések könyve 17,15), és a leírások alapján mindent és mindenkit a maga szellemi irányítása alá akar vonni. Nem tűr ellentmondást. Ez a szellemi hatalom pedig tényleges politikai hatalmat is kap, konkrétan 1260 évre. Ezt az időtartamot a Biblia hét különböző helyen (!) is megemlíti, amely idő alatt minden eszközzel üldözi és öldökli azokat, akik nem azonosulnak elveivel.

Ennek a fenevadnak tudatja a nevét Krisztus: de nem betűkkel, hanem számmal. Ezt mondja a Jelenések könyvében: „Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, az adja össze a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.” (13. fejezet)

Ebben a jézusi kijelentésben semmi rejtjel vagy okkultizmus nincs – ahogy más kijelentésében sem. Olyannyira világos a közlés, hogy ennél világosabb nem is lehet. Ő maga hívja fel a figyelmet, hogy egyszerű értelemmel közelítsük meg ezt a kijelentést. Érthető, hogy Jézus nem kimondja, hanem inkább az ókorban gyakorta használt gemátria szabályait alkalmazva számokkal azonosítja be ezt a nevet, hiszen a konkrét név az elhangzás idejéhez képest csak hosszú évszázadokkal később jelenik meg. Az általa adott három szempont alapján azonban nyilvánvalóvá lett, hogy kié ez a név.

Az első szempont, hogy nem lehet gúnynév vagy ragadványnév, mert emberi: vagyis pont olyan, mint bármely más megnevezés, amit az emberek a saját anyanyelvükön saját azonosításukra használnak. A másik szempont, hogy a névben szereplő betűk egyben számokat is kell jelentsenek, hiszen e nélkül nem is lehetne számmal kifejezni. Ilyen nyelv csak három van: a héber, a görög és a latin. A harmadik szempont pedig, hogy a számokat egyszerűen össze kell adni és ennek eredménye hatszázhatvanhat kell legyen.

Azt, hogy a történelemben csupán egyetlen olyan név létezik, amely ennek a hármas szempontnak maradéktalanul megfelel, Andreas Helwig, a berlini lutheránus főiskola nyelvészprofesszor rektora az 1612-ben kiadott és azóta méltatlanul elfeledett Antichristus Romanus címet viselő művében már minden kétséget kizáróan bizonyította. A történelemben ugyanis csak egyetlen olyan szellemi hatalom létezik, amely születésétől kezdve a történelem végéig uralni akarja a világot. Vagyis, ahogy ő maga mondja, a ma is használatos ezeréves esküje szerint: „Tudd meg, hogy fejedelmek és királyok atyja vagy, a világ ura, a mi megváltó Jézus Krisztusunk földi helytartója.” Az ő hivatalos neve egymást váltva „Krisztus helytartója” vagy „Isten fia helytartója”, ahogy ezt a pápa világi hatalmat megalapozó, a nyolcadik században hamisított Konstantini adománylevél is használja. Ez utóbbiban is így került megjelölésre, ahogy saját nyelvén eredeti római írásjelekkel kijelenti magáról: VICARIVS FILII DEI. A név tulajdonosa büszkén használja ezt a nevet. Akinek pedig értelme van, annak nincs más dolga, mint kiválasztani ebben a szóösszetételben a számértékkel bíró betűket (VICIVILIIDI) és össze kell adnia azokat. Íme az eredmény: 666.

Az ellenség kedvelése

Akik a maguk álláspontjának erkölcsi igazolására a Bibliára hivatkoznak, azok számára az is világos kell legyen, hogy a Biblia szerint ki az ellenség és ki az, aki őt segíti. Ezért kell óvakodnunk azoktól, akik a maguk hatalmát azon az erkölcsi alapon legitimálják, hogy ők tévedhetetlenül képviselik az igazságot. Aki ettől nem óvakodik, azt Coleridge így figyelmezteti: „Aki nem Isten igazságát keresi, az egy vallást talál meg. Aki jobban szereti vallását Istennél, az egy egyházat talál meg. Aki jobban szereti egyházát vallásánál, az önmagát találja meg.” Vagyis az isteni szeretet helyett végül az emberi önzés útjára lép. Világos különbség van tehát a vallásra hivatkozó ember és Istennek a Bibliában bemutatott jelleme között: az ember úgy akar igaznak látszani, hogy másokat bűnösnek nevez és elítél, míg Isten (a Római levél 5. fejezete szerint) „a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt.”

Annak megítélése felől, hogy ki a valódi ellenség és ki az ő szövetségese, a Biblia nem hagy kétséget. Hiába akar feltűnni valaki a világosság angyalának, hiába hivatkozik az úgynevezett keresztény gyökerekre. Aki az igazság képviseletét akarja kisajátítani, az önmagát leplezi le, amit Pascal csöndes szavai is igazolnak: „Kétfajta ember létezik: az igaz ember, aki bűnösnek tartja magát; és a bűnös, aki magát igaznak tartja.” Ezért mindenki, aki jóhiszeműen élvezi a népvezérekért való felvonulások békés egyetértését, a körmenetek tömjén-édes hangulatát, a trón és az oltár szövetsége által sugallt biztonságot, azoknak álljon itt Ésaiás próféta korunkra vonatkozó figyelmeztetése: „e nép vezérei hitetőkké lettek, és akiket vezettek, elvesztek.”

Igen, a prófétikus múlt használata befejezettnek mutatja ezt az elveszést, ami azt jelenti, hogy menthetetlenek. De miért is? Talán az igazság angyalának mutatkozó politikai messiások vagy az ő érdekükben politizáló vallási vezetők miatt? Nem, nem ezért. A tömör választ Jeremiásnak, a történelem végére vonatkozó pillanatképe tárja elénk: „Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti!”

Ez az igazán fájdalmas. Mert nem az a baj, hogy a valódi ellenség a hitalapú politika és a politizáló egyház útján „mind az egész föld lakosait elhiteti.” A baj az, hogy a propaganda segítségével egységbe kovácsolt tömegbe került ember kedveli azt a hatalmat! Kiválhatna a tömegből, amit az egyház eredeti jelentése is hordoz: Ecclesia, vagyis Kihívottak. Krisztus utolsó felszólítása a Biblia végén ezért hangzik olyan kétségbeesetten: „Fussatok ki belőle én népem”. De nem. Ő maradni akar. És bár szívében Krisztushoz kiáltana, de Karinthy Frigyes Barabbás c. novellájából is tudhatjuk, hogy hiába kiáltja külön-külön mindenki Krisztus nevét Pilátus felé, de a tömeg hangja együttesen csak Barabás nevét harsogja. Ezért a valódi kérdés az, hogy lesz-e még ember a történelem végén, aki Ábrahám hitével kivonul az „egy a zászló, egy a tábor” jelszavát hirdető politikai akol látszólagos biztonságából az ismeretlenbe, pusztán Isten ígéretében bízva. A valódi kérdés az, hogy „az embernek Fia mikor eljön, vajon talál-e hitet e földön?” (Lukács evangélium)

Bármilyen vonzónak is tűnjön tehát a tömegben való menetelés, a tömeg nem rejt el az egyéni felelősségtől. Bármennyire legyen kényelmes mások elítélése a magunk hibáival való ellenkezés helyett, az igazságosan ítélő mércéje világos: „éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem” (Máté evangéliuma 25 fej.) A gondolkodásunkkal és tetteinkkel való szembesülés nem megúszható. Aki zászlajára tűzi a maga igazságát, és azt egyetemes (görögül katholikosz) igazságként hirdeti, az nem azért esik maga is ítélet alá, mert lelkiismeretesen hitt egy hazugságot, hanem azért, mert elmulasztotta az alkalmat, hogy megismerje az igazságot. Ők azok, „akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre.” (Pál apostol második thesszalonikai levele 2 fej.).

A jó hír, az evangélium az, hogy van szabadulás a teljes fizikai és erkölcsi megsemmisülést munkáló állapotból. Erre a döntésre azonban csak gondolkodás útján juthat el az ember. Ám ha eljutott erre, akkor a sorsa nem a számkivetettség, a bizonytalanság, hanem egy olyan ígéret valóra válása, amit sokan megtapasztaltak. Mert „az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.” (Dániel könyve 12. fej.)

Márton István