Világszerte él a komoly tévhit, hogy Jacinda Ardern miniszterelnöknő igazi progresszív, szocialista politikus. Érthető, hogy Ardernt a sikerei miatt a médiában gyakorta az erősen jobboldali, illiberális vezetők ellenpólusaként mutatják be. Hasonlóképpen sok tengerentúli progresszív értelmiségi tekinti őt példaképnek atekintetben, hogy milyen módon juthat előbbre a politikai baloldal.
A legnagyobb lecke azonban, amit az „ardernizmus”-ból megtanulhatnak: az a konzervativizmus ereje válság idején. Ez az a dolog, amiben a Munkáspárt politikusa 2020-ban és a korábbi években is kiemelkedőt nyújtott vezetőként.
2017-ben került az akkor válságban lévő párt élére, amelyet hetekkel a választás előtt 24%-osnak mértek, ám végül mégis koalíciós kormányt tudtak alakítani. A 2020. októberi választásokon pedig rekordgyőzelmet arattak: 64 helyet megszerezve a lehetséges 119-ből. Amióta 1996-ban Új-Zélandon bevezették az arányos választási rendszert, még egyetlen pártnak sem sikerült önállóan abszolút többséget szereznie a parlamentben.
Miniszterelnökként megmutatta milyen kiváló válságmenedzser (például terrortámadás vagy járványhelyzet esetén). Ezekben a válságokban az új-zélandiak zöme inkább óvatosságra vágyott, mintsem bármilyen szélsőségre. A lakosság szilárd, megbízható kormányzást akart. És Ardern kormánya ezt tette. Ezért van jelenleg egy fokkal magasabb polcon a többi helyi politikusnál. Karizmatikus volt a vezetésben, de ami még fontosabb: kompetens és politikailag centrista is.
A védelem és az óvás ösztöne vezette. Körültekintően haladt előre a pandémia idején- megnyugvást és a normalitás ígéretét biztosítva azoknak, akik a legrosszabbtól tartottak/tartanak. Még a jobbszélhez tartozó David Seymour is azt mondta róla: „Nagyon jól tudja olvasni a közhangulatot és egyesítő üzeneteket küldeni az embereknek… Ezt most már háromszor tette meg, Christchurch, White Island és a COVID-19 esetében.” (Az idézetben szereplő három esemény a 49 emberéletet követelő terrortámadás, a több halálos áldozattal járó vulkánkitörés és a jelenlegi járványhelyzet voltak – a szerk.)
Új-Zéland pedig úgy kezdte meg a karácsonyi ünnepi szezont, hogy szinte nem voltak COVID-dal kapcsolatos korlátozások az országon belül (maszkot sem kell viselni). A vírus belföldön már nem terjed közösségileg. A helyiek pedig Ardern vezető szerepében látják az emberéletek és a gazdaság megmentését. Széles körben úgy tekintenek rá, mint aki „követi a tudományt” és nagyszerű megközelítést alkalmazott azzal, hogy „keményen és korán cselekedett”, amikor a vírus márciusban elindult, és nagyobb mértékben bezárta az országot, mint bármely más nemzet. Négy fokú figyelmezetető rendszert állítottak fel a különböző korlátozások alkalmazására a fertőzési rátához igazítva, amit aztán következetesen alkalmaztak is.
Ardern COVID-kezelése nem volt tipikusan baloldali. A legszebb konzervatív hagyományok mentén egyesítette a nemzetet, ahogy azt a korábbi válságoknál is tette. A koronavírussal kapcsolatos általános megközelítés valójában nagyfokú konszenzust mutatott az egész politikai spektrumban (habár a gyakorlati végrehajtása terén mutatkoztak eltérések).
Így aztán nem volt túl meglepő a nagyarányú októberi választási győzelme sem. Figyelemre méltó, hogy a vállalati vezetők nem győzték dicsérni – nem véletlenül, hiszen gyakran hallgat a piaci szereplőkre (sokkalta inkább, mint a szakszervezetekre). Az év végén a jobboldali politikai pártok is elismerően nyilatkoztak róla, mint igazi centrista politikusról, aki még a Nemzeti Pártot is vezethetné.
Ez persze nem jelenti, hogy Ardern ne lenne bizonyos területeken libertárius vagy hogy jobboldali volna. Lehet, hogy a Munkáspárton belül inkább jobbra húz, és átvette a Nemzeti Párt számos programpontját, de olyat tud, amit a riválisai látszólag nem képesek utána csinálni: az együttérzés része a konzervativizmusának. A saját maga által meghatározott „kedvességpolitikája” nem különösebben forradalmi, de hitelesnek tűnik azok számára, akik látták a nemzeti válsághelyzetek idején megnyilatkozni. Nem véletlenül tartják jelenleg a világ legjobb politikusai/politikusnői között számon – (bizony, a hazai hisztérikák is sok tekintetben példát vehetnének róla).
Összegzésképp elmondható, hogy Új-Zéland ugyan valóban csak egy szigetország, de több hasonló adottságú állam nem tudott hasonló sikereket felmutatni. Ezidáig mindössze 2100 fertőzöttel és 25 COVID halottal fékezték meg a járványt, nem csak az életeket, de a gazdaságot is megmentve. (A gazdasági visszaesés mindössze 2%-os volt 2020-ban). Ardern példája pedig remény a polgári demokráciák számára, hogy kontrollálni és felszámolni egy világjárványt -egyelőre- sikerülhet „nem ázsiai” (totalitárius) országoknak is.
Hagymási Tamás
források: Guardian, Visualpolitik
