Feltétlenül üdvözlendő az a lendületváltás, amelynek az emberiség természeti környezethez való viszonyulása terén a 20-21. század szülötteiként tanúi vagyunk.

A nagyjából a 17. század táján induló ipari forradalom több szempontból a természetnek még abszolút kiszolgáltatott, azt egyszersmind kimeríthetetlen erőforrásnak vélő ember reflexeit hordozta. A korábbi korszakokat jellemző tehetetlen félelem a pusztító természeti jelenségektől – mint például a vihar, a villámlás, az árvíz, vagy éppen az aszály –, ugyanakkor az ezekben munkáló, az embert összehasonlíthatatlanul meghaladó erők hasznos munkára fogásának vágya idővel a természet legyőzésének jelszavában és törekvésében öltött alakot. E program egyik első meghirdetője Descartes volt, aki az ipari forradalom meghatározó előfeltételét jelentő tudományos fejlődés nagy alakjaként a következő sorokat vetette papírra az „Értekezés a módszerről” című korszakalkotó művében:

Mert fogalmaim megmutatták nekem, hogy ama spekulatív filozófia -értsd: középkori skolasztika- helyett, amelyet az iskolákban tanítanak, lehet találni egy gyakorlati filozófiát, amely által oly alaposan ismerjük meg a tűz, a víz, a levegő, a csillagok, az égboltozat és a bennünket környező egyéb dolgok erejét és működését, mint ismerjük mesterembereink különböző tevékenységeit, úgyhogy felhasználhatók mindarra, amire alkalmasak, s ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk.

A természet uraivá és birtokosaivá válni – nem állítható, hogy itt Descartes pontosan arra gondolt, ami az őt követő századokban megvalósult, tény azonban, hogy a fejlemények bolygónk zsarnoki leuralásába és kizsákmányolásába torkolltak. Némi iróniával szólva, a természet legyőzése túl jól sikerült: immár nem annak gigantikus erői, sokkal inkább a kimúlása vált fenyegető veszéllyé. A nagyszámú figyelmeztető tanulmány szerint az erőforrások – például a termőföld, az óceánok, az ásványkincs lelőhelyek – kimerülése, az őserdők és az ózonpajzs pusztulása vagy a kibocsájtott káros anyagok felhalmozódása már-már az élhetőség elemi feltételeit ássák alá. Az emberiség maga alatt vágja a fát.

Mondhatná viszont valaki, hogy a természet legyőzésével csupán azt az isteni parancsot teljesítjük, ami a teremtéskor hangzott el: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (Nem kell különösebben vájt fülűnek lenni ahhoz, hogy Descartes iménti szavaiban is felfedezzük ezt az áthallást.) Azonban van különbség uralkodás és uralkodás között. A zsarnoki leuralás és kizsákmányolás egészen más, mint a bölcs és távlatokban gondolkodó uralom. A bibliai felhívás az utóbbit takarja, ami – ugyancsak bibliai képpel élve – a pásztorláshoz áll közel. A pásztor, miközben a nyájból él, gondot is visel a nyájról. Nem téveszti szem elől, hogy személyes jóléte annak jólététől függ. Táplálja, őrzi, védi és gyógyítja a nyáját, ügyel a fenntartására, a gyarapodására – tehát egy sor olyan tevékenységet végez, ami az emberiség és a természet viszonylatában is értelmezhető.

Nem nehéz belátni, hogy az ökológiai válság megoldásának alapvető feltétele a legyőzés és kizsákmányolás szemléletének a pásztorszemlélettel való felváltása. Pontosabban: nem nehéz belátni, ami az elvi belátást illeti, de igen nehéznek tűnik, ha a belátásból következő gyakorlati cselekvést nézzük. A vészharangot sokan megkongatták már, mégpedig igen magas helyekről, és fontos kezdeményezések is történtek, hogy végleg magunk mögött hagyjuk az ipari forradalom nyomán kialakult kvázi rablógazdálkodást. Egyfajta lendületváltás tehát kétségtelenül megkezdődött. Nagy kérdés: elég lesz-e?

Prancz Zoltán