“Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs.” (Tompa Andrea)

Omerta – Hallgatások könyve címmel jelent meg tavaly Tompa Andrea új könyve, amely az idén elnyerte a Libri irodalmi díjat. A szerző 18 éves korában jött Romániából Magyarországra, s Dragomán György írótársával együtt szívesen ír az erdélyi kisebbségi létről, ahol sokféle identitás, mentalitás él együtt: székelyek, csángók, zsidók, magyarok, cigányok.

Ebben a könyvében az egyik szereplő, Décsi Vilmos rózsákat nemesít. Azért köt kompromisszumokat a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. Ezzel szemben Eleonóra, a ferences apáca más utat választ: a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz.

Valóban nagy kérdés az, amelyet az írónő felvet ebben a történetben. Lehet-e szabad az ember a jóra, az értékek továbbvitelére egy olyan társadalmi közegben, ahol az alkotásért cserében együttműködést vár el tőle a hatalom.
Hisz megtévesztenek minket a kiváló eredményeink, a másokért végzett munkánk, a szorgalmas igyekezetünk. Miért? Mert ezek mind fontos dolgaink, s másoktól is elismerést kapunk értük. Különösen, ha egy összetartó közösséget vagy egy jól működő érdekszövetséget szolgálunk velük. Mégis: mindeközben szinte észrevétlenül elárulhatjuk egykori önmagunkat, a legfontosabb elveinket, és akár azokat is, akik hűek maradtak azokhoz. Ők, a hűségesek mivel lényeges, igaz kérdéseket vetnek fel, a hatalom számára veszélyesek lesznek. Változásra sarkallnak, s a mindig változó közegben ők maguk lesznek támadhatóak. Bánthatóakká válnak, majd „törvényen kívül” kerülnek. Mikor jön el az a pillanat az életünkben, amikor a megbecsült munkánk kedvéért mi is hagyjuk, hogy a hatalom elintézze őket? Talán észre sem vesszük.

Lehet más utunk is, mint Décsi Vilmosé. Ez egy újabb kérdést vet fel. Minden- akár a lelkiségünk vagy hitünk – elvehető-e tőlünk egy rosszul működő, hierarchikus rendszerben? És ha nem, akkor hogy válhatunk egy idő után a többség szemében örök ellentmondóvá, kisebbséggé, agyonhallgatott „senkivé”?
Tehát se így, se úgy nem lehetünk teljesen szabadok a hatalomtól? Vagy van egy másfajta szabadság is?

/A Népszava 2018. máj 16- án megjelent Tompa Andrea interjú alapján/