“Amikor a helyi zsinagógába hívták a zsidókat Máramarosszigeten, magukkal vitték magyar irataikat, azt gondolván, hogy most már biztonságban lesznek az őket fogadó magyar hadnagy szárnyai alatt. A magyar hadnagy széles mozdulata, amivel összetépte és a szemetesbe hajította papírjaikat, a reményeiket is összetörte. „Amikor a magyarok vonatra tettek minket és deportáltak, nem a németeket gyűlöltem érte, hanem a magyarokat. Akkor azt hittem, örökre gyűlölni fogom, de ez inkább csak egy gyerek tehetetlen dühe volt” – mondta később egy beszélgetés során Elie Wiesel sorstársának és tudóstársának, a szintén magyar származású, Svédországba menekült Georg Kleinnek. Klein ezt így foglalta össze: „Együtt éltünk, egy nyelvet beszéltünk, együtt rajongtunk a magyar irodalomért; valahogy azt hittem, számítani fog nekik, hogy mi történik velünk.” Mindkettőjüket jobban megdöbbentette a magyarok közömbössége a sorsuk iránt, mint a németek kegyetlen bánásmódja.” (Petrőcz Katalin: Elment az emberiség hírvivője)

Érezzük a felelősségünket, ha körülöttünk igazságtalanságok történnek, ha emberek arra használják hatalmukat, erejüket, hogy másokat megalázzanak, bántsanak? Számít nekünk, hogy mi történik a körülöttünk élőkkel?
Tudatosul bennünk, hogy csak lelkünk veszélyeztetésével hallgathatunk?

Szeretjük-e az igazságot annyira, hogy a védelmére szegődünk tekintet nélkül a következményekre? Mert ez lenne minden értelmes lény, mindannyiunk első és legfontosabb kötelessége: megismerni az igazságot, abban járni, ahhoz ragaszkodni, arra törekedni szakadatlan önmagunk rossz természete és a világ ellenében.

DI