“A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel.”
/Sztevanovity Dusán/

Vajon illendőségből ajándékozzuk meg egymást, és csupán csak a hagyományainkat őrizzük az ünnepi asztal körül? Kötelességszerűen vagy érdekből emlékezünk az elmúlt napokra, emberekre, feladatokra?

Keressük ugyan a válaszokat életünk számos lényeges kérdésére, de őszintén és kitartóan keresünk-e? Például arra ki tudja a választ, hogy miért gyorsult fel az életünk. Az időnk rohan, a változások állandósultak. Találkozásaink szeretteinkkel egyre ritkábbak.

Az, hogy milyen az együttlétünk ünnepnapokon a családunkkal, barátainkkal, azzal szembesít minket: miként is élünk jó ideje már a mindennapokban. Tudunk-e gondolkodni azon, hogy milyen ajándéknak örül a másik? Ismerjük-e őt annyira, hogy hozzá illő kedvességet találjunk neki. Vagy már rég elvesztettük azt a megérzésünket, ami egykor még megvolt, hogy így legyen?

A készülődés, a hála, a megelégedettség milyensége figyelmeztet mindannyiunkat. Valami elcsúszott, valami eltörött? Valami baj van! Ha színlelnünk kell a szívbéli készülődést, ha elégedetlenségünket jól bevált klisékkel, műmosolyokkal akarjuk leplezni, ha nem őszinte vággyal készülünk a fontos találkozásainkra, csupán kényszerű tettetéssel, akkor vegyük észre a lopakodó veszélyt.

Az ünnep napjai pihenésre, elcsendesedésre, bensőséges együttlétre adatnak. Ha ez alatt őszinte önreflexióra jutunk, akkor változhat az életünk az ünnep elmúltával. Jó irányba. Ehhez van szükségünk a „ritka percekre”.