“Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.”
(Kosztolányi Dezső)

Ha változásra érik meg az életünk, az gyakran fájdalmas konfliktusokkal is jár. A csalódások, hogy mások másképp csinálják: ugyanúgy mind a többség vagy az, hogy feladják, és közönnyel nézik mások nehézségeit, kiszolgáltatottságát – megtépázza a lelkünket.

Ilyenkor arra vágyunk, hogy elszámolhassunk a dolgainkkal: a múlttal – amit eltékozoltunk, a jelennel – amely csak minőségi előrelépéssel élhető tovább. Lázas vallomásaink: a saját szerepünk értelmezése, apró titkainktól való szabadulásunk, kimondhatatlannak hitt vétségeink felvállalása. Ezek a legszebb pillanatok, ezek a legnagyobb győzelmek.

Hogy ebben a folyamatba mindezek után melyek azok az imák, igazságok, személyes üzenetek, amelyek végre megszületnek vagy megtalálnak minket, ez már nem rajtunk múlik. Az már ajándék az őszinte tisztulás utáni vágyért, az intenzív létküzdelemért. Ezen a ponton megújulhat az életünk, csak figyelnünk kell. Merre tovább?