Csinálj bármit, mindig az számít, hogy hogyan csinálod, és van-e kivel, mert ez csapatjáték, és már az is ajándék, ha figyelsz arra, aki rád figyel.
(William Shakespeare)

A legutóbbi csapatmunka, amelyben részt vettem, az egy irodalmi műsor volt, amelyet 1956 emlékére tartottunk az iskolámban. 17 tizennégy- tizenöt éves fiatallal együttdolgozni egy hónapig úgy, hogy a végeredmény látható- hallható közel 400 fő előtt: nem kis feladat. Igaz az, amelyet az idézet állít: a folyamat volt különleges élmény, ahogyan megtanultunk szép lassan bízni egymásban. Elfogadtuk a másik véleményét, hibáját, észrevettük a másik nagyszerűségét. Hinni kellett a csapatban ahhoz, hogy jó egyéni produkciók szülessenek a színpadon: egy lángoló arccal előadott történetrész, egy finoman árnyalt szavalat, egy elegáns, mégis szenvedélyes mozdulat, egy bánatos vagy éppen életigenlő dal. Lányok és fiúk. Szépek, okosak, komolyak. És valami fontosra irányították rá mások figyelmét.

Arra, hogy csak így érdemes emlékezni, alkotni. Így érdemes tenni egy közösségért.

Arra, hogy figyelni és megérteni a másikat a legszebb megismerés, ami adatik nekünk, embereknek.

Arra, hogy játszani csak az tud, aki észrevétlenül, lassan elengedi saját elképzelését és önkifejezését, mert nagyobb öröm számára adni s ezzel egyidejűleg másoktól kapni: az irodalomtól, hősöktől, élettörténetektől, egymástól.
„Játszani is engedd…!”