Ahhoz, hogy a Sargentini-ügyet a kellő helyén tudjuk kezelni, érdemes előszóként egy kis kitekintést tenni: milyen érdekes párhuzam vonható a hazánkban és Oroszországban lezajló folyamatok között.

Mikor is a 2015-2017-es években jelentősen estek az olaj és nyersanyagárak, valamint a Krím annektálása miatti nemzetközi kereskedelmi szankciók is sújtották Oroszországot, a gazdasági teljesítmény jelentős mértékben visszaesett.

2016-ban az Orosz Szociális Biztonsági Intézet jelentése szerint az orosz állampolgárok akkora mértékű vásárlóerő csökkenést szenvedtek el, mint a 90-es években. A 145 milliós Oroszország GDP-je pedig a 23 milliós Ausztráliával volt egy szinten egy 2 évvel ezelőtti statisztika szerint.

Azonban sem a válság, sem a szörnyű gazdasági eredmények nem rombolták Vlagyimir Putyin népszerűségét. Sőt, mi több: erősebbé vált, mint valaha. De vajon mi ennek az oka?

Az orosz gazdaságban az olaj és gázeladás adja az exportbevételek 70%-át, és az állami bevételek 50%-át. Putyin megelőző 10 évét kedvező világgazdasági helyzet jellemezte, hiszen az olaj világpiaci ára folyamatosan emelkedett. Ez pedig rengeteg pénzt hozott Oroszország számára. Míg például 2009-ben 35%-os volt az állami szerepvállalás a gazdaságban, 2014-ben már 70%-on volt ugyanez a szám.

A hirtelen jólétet pedig sokan megérezték: hidak, felhőkarcolók, óriási épülettömbök nőttek ki egyre-másra, az életszínvonal pedig nőtt és nőtt. A putyini tekintélyuralmi rendszer ezzel együtt már a kezdetektől létezett, azonban kit érdekel az ilyesmi, ha jön a pénz? Egyfajta hallgatólagos megegyezés ez az orosz társadalom és vezetői között: cserébe azért, hogy senki ne törődjön az intézményesített korrupcióval vagy a szabadságjogok lábbal tiprásával, viszonylagos jólétet és stabilitást adott a polgárainak. Az elnök pedig egyfajta védelmező családfővé vált az emberek szemében. Egy kemény, de alkalmas apává, aki képes gondoskodni az ő gyermekeiről.

Azonban, ahogy az effajta berendezkedések a történelemben mindig, úgy ez is törékenynek mutatkozott. A jólét éveiben Putyin semmifajta reformot nem hajtott végre a gazdaságban, így az továbbra sem a saját teljesítőképességétől, hanem mindinkább a világpiaci körülményektől függött.

Amikor aztán az olajár 2014 nyarán zuhanni kezdett, nagyjából ugyanilyen tempóban követte azt az orosz gazdaság visszaesése is. Azonban mindez egy cseppet sem befolyásolta Vlagyimir Putyin népszerűségét.

Amíg kezdetben a jólét egyfajta őrangyalaként tetszelgett, hirtelen stratégiát váltott. Az új szerep pedig nem volt más, mint az orosz anyaföld hajdani világméretű befolyásának helyreállítója.

Ha a gazdaság nem éppen jól teljesít, akkor a népszerűség egy új forrását kell megkeresni. És Putyin tudta, hol találja. Az orosz külpolitika elmúlt 500 éve nem szólt másról, mint a befolyás kiterjesztéséről. A Szovjetunió összeomlásakor azonban a hajdan volt óriási befolyás gyakorlatilag megszűnt. Így Putyin egy új ígéretet tett, ami költői szavakkal nagyjából a következőképpen összegezhető: „Lehet, hogy nem leszünk jóléti ország, a gazdasági teljesítmény gyengécske, de én, Vlagyimir Putyin helyreállítom a világon a hajdan volt orosz befolyást. Talán nem lesztek gazdag emberek, de a nemzetünk erős lesz.”

Ahhoz azonban, hogy be lehessen avatkozni a világpolitikába, fenyegetést és ellenséget kellett találni. Innentől tehát beindult az agresszív külpolitika. Az ukrán háború, a NATO elleni vádaskodás, Krím annektálása kiváló példák arra, hogy hogyan növekedett Putyin befolyása. Lehet, hogy nincs sok pénzünk, de mindenhol ott vagyunk, ahol ott kell lenni: Ukrajnában, Szíriában, Észak- Afrikában. A nemzetközi közösség szankciói pedig pontosan ellentétes hatást váltottak ki. A közvéleménykutatások szerint az oroszok 74%-a gondolta úgy, hogy a szankciók célja Oroszország meggyengítése és megalázása, és csak 5% gondolta, hogy az igazi oka, hogy végre álljanak le Ukrajnában.

Végül egy további említésre méltó eleme a putyini berendezkedésnek az, ami az egyik esszenciális lényegét adja: a „haveri kapitalizmus”. Sikerült kialakítani egy befolyásos oligarchákból álló hálózatot, amelynek tagjai az állami tulajdon és vagyon révén gazdagodtak meg. Állami támogatások, közbeszerzések, aminek a legnagyobb része ezeknél az embereknél csapódik le. Putyinnak tehát vészforgatókönyve is létezik, ami lényegében privatizáció, pontosabban fogalmazva pedig az állami cégek haveri kezekbe való átjátszása. Ezek az emberek aztán a pénzüket és a befolyásukat az elnök támogatására fordítják vissza.

Putyin hatalma Oroszországban tehát alapvetően négy tényezőn alapszik: nacionalizmus, oligarchák, a cenzúra, valamint a politikai elnyomás.

De rátérve a hazai vonatkozásra: talán e sorok olvasása közben a kedves olvasó érzett némi párhuzamot a fenti folyamatokkal.

Orbán Viktor 2010-2014 közötti viszonylag kulturált, konszolidált és ésszerű kormányzása után a következő ciklustól kezdődően úgy tűnik, rálépett az orosz útra, ami egyelőre itthon is működik.

A migrációban sikerült megtalálnia a Protektív Apuka szerepét, ami a totális médiafölénnyel és háttérhatalommal megtámogatva, úgy tűnik: mindent visz. Európa összeesküdött Magyarország ellen. Nem számít már az egészségügy, az oktatás helyzete. Nem számít, hogy Románival, Bulgáriával és Horvátországgal karöltve hazánk az Unió négy leggyengébb gazdaságának egyike. Mára a visegrádi országok, az észtek, a szlovének is mind nagyon elhagytak, a hanyatló nyugatról – ahova magyar fiatalok tízezrei vándorolnak – már nem is beszélve.

A kormány azonban a helyén, a kétharmad stabil. Az emberek nagy részét hidegen hagyja a korrupció, a szabadságjogok korlátozása, a haveri kapitalizmus, az elvándorlás, vagy az abszolút függő helyzetben lévő, ingatag gazdaság. Az ideológia adott. A legszomorúbb az egészben azonban talán az, hogy ebbe beleszövődik a keresztény jelző, legalábbis annak nevében történik mindez a „keresztény Magyarországon”. Aki azonban kicsit is komolyan veszi a Bibliát az tudhatja, hogy az effajta háborús uszításnak, az intézményesített lopásnak, a lejárató karaktergyilkosságoknak vagy a körön kívüliek tönkretételének köze sincs a kereszténységhez.

„Megrendítetted ez országot, ketté szakasztottad; építsd meg romlásait, mert megindult. A te népeddel nehéz dolgokat láttattál: bódító borral itattál minket. Adtál a téged félőknek zászlót, melyet felemeljenek az igazságért.” (Zsolt 60:4-6)

A miniszterelnök elment Strasbourgba, hogy „megvédje” a magyarokat. A néppárti frakció abszolút többségének támogatásával azonban az Európai Unió küldött egy jól irányzott figyelmeztetést, egy ébresztést, hogy ennél lejjebb már ne menjen a kormány. Tovább már nem szabad csorbítani a jogállamot és a demokráciát, nem szabad növelni a megfélemlítést, átláthatatlanul használni a támogatási pénzeket és uszítani a rendszer ellen, ami ezermilliárdokat utal Magyarországnak.

A kérdés csupán az, hogy a magyar emberek hogyan fogják értékeli a Sargentini- jelentés megszavazását? Vajon nálunk is növelheti az elnök befolyását az elnyomó, megalázó és gyarmatosító nyugatiakról szóló propaganda? Vajon van még ennél is lejjebb? Ez is már a következő évekre jósolt esetleges gazdasági válság miatti figyelemelterelés a kormány részéről? Nem tudjuk.

Az mindenesetre -sajnos- biztosnak tűnik, hogy a közeljövő sem lesz feszültségmentes…

HT