Napjainkban az idegengyűlölet Magyarország elsőszámú exportcikkévé vált, amit a hatalom hírgyárai az idegen hódítók áfiuma elleni keresztes háború természetes velejárójaként rendre keresztényi erényként tüntetnek fel. Ennek élharcosai magukat kereszténydemokratáknak nevezik, akik rendszeres vasárnapi miselátogatóként mutogatják kereszténységüket a világ előtt, ám a hitük alapját képező teokrácia helyett demokráciáról beszélnek. Eközben liberális autokráciát építenek, hiszen egyrészről hatalmuk az alapvető liberális értékek egyikén, a választás szabadságán nyugszik, másrészről minden eszközzel azon munkálkodnak, hogy leválthatatlanok legyenek. Ideológiájuk alapköve a keresztény értékek védelme. De ki támadja azokat valójában?

A sokszor és sokat emlegetett Soros-tervet alig olvasta valaki. Annál inkább a róla terjesztett álhíreket. Azt pedig legkevésbé lehetett hallani, hogy akik törvény szintre emelték a Soros-ellenességet, azok nem tettek mást, mint a gyakorlatban megvalósították annak elemeit. A Soros-terv ugyanis a nemzetállamok hatáskörébe utalta a menekültek befogadását, és az egész Európai Unióra kiterjedő egységes határvédelmet szorgalmazott.

A Stop-Soros törvénycsomag tehát egy hazugságra épült. Ami ellen azonban sokmilliárdos kampánnyal az emberekre ömlesztett álhírek irányultak, az valójában nem a magyar demokrácia kiépülését sok-sok millió dollárral támogató amerikai filantróp titkos terve, hanem a Vatikán hivatalos állásfoglalása.

Stop Vatikán!

A migránsok és menekültek világnapját 2018. január 14-én tartották, melyre Ferenc pápa egy éve, augusztus 15-i keltezéssel az alábbi üzenetet tette közzé: „Az Úr az Egyház anyai gondoskodására bízza mindazokat, akik jobb jövő érdekében kénytelenek elhagyni szülőföldjüket.”

Ferenc pápa hivatkozott a XVI. Benedek pápa megfogalmazott a Caritas in veritate kezdetű enciklikájára is, amely kimondta, hogy „az egyén biztonságát előbbre kell helyezni a nemzet biztonságánál”. A katolikus egyházfő szerint menekültkérdésre adott katolikus válasznak 4 igén kell, hogy alapuljon, az egyház tanításának alapelvei szerint: ezek a „Befogadni, védelmezni, támogatni és integrálni”.

A befogadás azt jelenti: „széles lehetőséget kínálni a migránsoknak és menekülteknek a biztonságos és legális belépésre az általa választott célországba”. Ez konkrétan a humanitárius vízumok kiadásának megkönnyítésében, és a családok egyesítésének elősegítésében kell, hogy megmutatkozzon. A pápa kifejezte azon óhaját, hogy több ország vegyen részt a menekültek egyéni és közösségi támogatásában humanitárius folyosókat nyitva a legrászorulóbbaknak. A környező országokból, fegyveres konfliktusok elől menekülőknek különleges vízum kibocsájtását kell lehetővé tenni. Nem a világ bármely pontjáról érkezőknek, számolatlanul és ellenőrizetlenül. A migránsok és menekültek kollektív és önkéntes kitoloncolása nem megfelelő megoldás, különösen olyan országokba, ahol nem tudják garantálni az emberi méltóság tiszteletben tartását. Fontos a megfelelő és méltó átmeneti, elsődleges elhelyezés biztosítása a befogadó központokban.

A védelmezni ige a pápa szerint az érkezők alapvető emberi jogainak és emberi méltóságának védelmét jelenti. Kijelentette, hogy ennek „a védelemnek a menekültek és migránsok hazájában kell kezdődnie, ahol az emberek megfelelő és valós információkat kell, hogy kapjanak a rájuk váró lehetőségekről még elindulásuk előtt.” Meg kell akadályozni tehát, hogy hazugságok alapján keljenek útra, és az illegális emberkereskedelem áldozataivá váljanak. Az emberi méltóság és alapvető emberi jogok védelmét folytatni kell a befogadó országokban is. Ez a gyakorlatban „konzuli segítséget jelent a személyi azonosságot igazoló dokumentumok bemutatásával”, amelynek birtokában az érkezőknek biztosítani kell a pártatlan igazságszolgáltatást, a legális és ellenőrizhető bankszámlanyitás, a szabad mozgás, a munkához való jutás, az információszerzés lehetőségét, és az emberhez méltó, minimális megélhetés lehetőségét. Ha pedig egy ország felméri és megfelelőképpen értékeli, vagyis fel tudja használni az érkezők, migránsok, menedékkérők és menekültek képességeit, készségeit és kompetenciáit, akkor azok a befogadó ország közösségének javára, kiaknázható forrásokká válhatnak.

A gyermekek jogainak védelméről szóló nemzetközi egyezmények értelmében, (és nem Ferenc pápa magánvéleménye szerint), a védelem szükségessége különösen vonatkozik a kiskorú migránsokra, akiknek esetében el kell kerülni bárminemű letartóztatást, fogvatartást, és lehetőség szerint biztosítani kell az alap- és középfokú oktatáshoz jutás lehetőségét. Nagykorúságukig törekedni kell helyzetük legalizálására a befogadó ország törvényei szerint, és ha szándékukban áll, a továbbtanulás lehetőségét is biztosítani kell nekik. A kísérő nélkül vagy családjuktól elválasztottan érkező kiskorúak megfelelő elhelyezéséről szintén gondoskodni kell, állampolgárságuk kérdését pedig a nemzetközi jogban előírtak szerint rendezni kell. Migráns státuszuk nem lehet akadálya az alapvető egészségügyi és nyugdíjellátásnak, szükség esetén hazatelepülésük is támogatandó.

A támogatás Ferenc pápa szerint azt jelenti, hogy „elő kell segíteni a migránsok, a menekültek és a befogadó közösségek személyes önmegvalósítását, alapvető elégedettségét minden lehetséges értelemben, amelyet a Teremtő adott nekünk.” Tehát a pápa nem hagyta figyelmen kívül a befogadó országok polgárainak érdekeit sem. „Ám az önmegvalósítás támogatása mindenki számára közös érdekünk, mely magában foglalja a vallásszabadság, a munkához jutás, valamint a család egyesítésének lehetőségét, hiszen mindez a békés együttélés alapvető záloga. Ne feledjük, ezek az értékek számunkra természetesek!

A pápa meghatározásban az integráció az interkulturális kapcsolatok szélesítésében áll, nem pedig asszimilációt, beolvasztást jelent. „Törekedni kell egymás mélyebb megismerésére, felfedezésére, de erre a befogadókat is megfelelő módon fel kell készíteni, nem szabad az integrációt előkészítetlenül, vagy erőszakosan végrehajtani.

Ez tehát Ferenc pápa állásfoglalása az alapvető emberi értékek védelmében, amit úgy jelentett ki, mint Isten kegyelméből és akaratából a Római Katolikus Anyaszentegyház 266. pápája, mely hatalmat a katolikus embernek mindenkor tisztelnie kell.

Ez a feltétel nélküli tisztelet azonban a katolikus hitelvek elfogadásán alapszik. Egy hindu vagy muzulmán, de még más keresztény felekezetek tagjai számára is intő jel a katolikus egyház hivatalos tanítása, miszerint „Nem üdvözülhetnek tehát azok, akik nem akarnak belépni az egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne, noha jól tudják, hogy Isten, Jézus Krisztus által, az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus egyházat.” (II. Vatikáni zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúció).

A katolikus hitükre büszke politikusok ennek ellenére semmibe veszik a minden katolikus hívő fejének, a római pápának ex cathedra kijelentéseit. Mivel nehéz lenne a hit és erkölcs dolgára vonatkozó pápai tévedhetetlenség definíciója alól kivonni a menekültek segítésének keresztényi hitből fakadó erkölcsi kötelességére felhívó pápai iránymutatást, ezért az egyházi körmenetek élén haladó kereszténydemokrata politikusok valójában a katolikus egyházfő csalatkozhatatlanságát vonják kétségbe, amikor a menekülteket ellenségként kezelő döntéseket hoznak. Ez azonban az egyházi törvénykönyv szerint automatikus exkommunikációt von maga után, így jog szerint ellenségei lettek annak az egyháznak, aminek templomának felújítását finanszírozzák. De ha épp ezek az ellenségek szólalnak fel keresztényüldözések ellen, akkor ki a keresztényüldöző?

A kereszténydemokrácia gyökerei

Azok a magyar politikusok, akik elvetették a pápa iránymutatását, valójában két jelző használatának jogát vetették el a maguk számára. A keresztény és demokrata jelző használatát. Maradt számukra egy különös szóösszetétel, ami mára önálló értelmezést nyert: a kereszténydemokrata. De ez a szóösszetétel mit takar, ha sem keresztény és sem pedig demokrata nem lehet?

Mindenekelőtt azt, hogy nem valamiért küzd, hanem valami ellen. Az idegengyűlölet nem a semmiből jön, hanem mindig a regnáló hatalom eszköze. Erre példa az antiszemitizmus is, ami szorosan kapcsolódik a hatalmi kereszténység történetéhez.

A hétköznapi keresztény ugyanis azért nem ítéli el az antiszemitizmust, mert az ő egyháza sem utasítja el. A katolikus egyház még senkit sem zárt ki soraiból (közismert nevén kiátkozás), mert az illető antiszemita. Ez nem tartozik az általa nevesített bűnök közé. Hogy miért nem? Magyarázatot bőséggel találunk a katolikus egyház tanításainak alapját képező nagy teológusok között. Aranyszájú Szent János például így foglalt állást: “A zsidók minden ember közül legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.” Milánói Szent Ambrus levelet írt a császárnak, amelyben bírálta a zsinagóga újjáépítésére vonatkozó tervét: “Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.” Niceai Szent Gergely egy feljegyzett istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat: “A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.” Szent Ágoston sem maradhatott le: “Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.” Szent Jeromos pedig, a Vulgata fordítója 418-ban ezt írta: “A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak… (A zsinagógát) Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel.

Az egyházi hagyomány a Bibliával ellentétben nem úgy tekint az ószövetségi zsidó népre, mint akik Krisztus jellemének bemutatására hivattak el. Az ószövetségi zsidó nép küldetésére ugyanis Ésaiás könyvének messiási próféciája is áll: „Szolgám vagy te, Izráel, akiben én megdicsőülök… sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” (49:3,6). Egy „rendes” katolikus kikérné magának, ha zsidónak mondanák. Nem tudja, mert nem olvassa, hogy (a mellesleg zsidó) Pál apostol a szó bibliai értelmében hogyan definiálta az Isten beszédéhez hű egyházat a Római levél 2. és 3. fejezetében: „Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az… Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van… Mi tekintetben különb hát a zsidó?… Mindenek előtt, hogy az Isten rájuk bízta az ő beszédeit.” Akik két vasárnapi mise között gyűlölködnek embertársaik ellen, azok Isten beszédét félre kell tegyék, mert a Biblia szerint „nincsen személyválogatás… nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kolosszei levél 3:25,11)

Tegyük fel a kérdést: hogyan egyeztethető össze Krisztus lelkülete azok a lelkületével, akik magukat az Ő helyettesítőjének állítják? Behelyettesíthető-e Jézus azzal a III. Ince pápával, aki 1198-ban dekrétumban rendelte el először a zsidók lakhely szerinti elkülönítését, egyúttal hagyománnyá tette a kényszerhódolást, vagyis azt, hogy amikor a konklávét követően a hitközség vezetője egy díszes Tóra-tekercs átadásával köszöntötte az új pápát, akkor ezt e szavakkal adta vissza: confirmatus sed non consentimus, vagyis: megerősítjük, de nem értünk egyet vele. (Később számos pápa annyit újított ezen az eljáráson, hogy nem visszaadta az Ószövetségi Írást, hanem utálkozva a sárba ejtette.) Ez a pápa hívta össze 1215-ben a IV. lateráni zsinatot is, amelyen elrendelték a zsidók megkülönböztető ruhaviseletét. Ezen felbuzdulva több egyházi zsinat érezte úgy, hogy szintén valami maradandót tegyen e tárgyban. A bécsi zsinaton (1311) megtiltottak minden kapcsolatot keresztények és zsidók között. A zamorai zsinat (1313) pedig azt is kimondta, hogy a zsidókat szigorú elnyomás és szolgaság alatt kell tartani.

Emellett a pápák aktivitása sem csökkent. II. Pál pápa (1464-71) találta ki a hírhedt karneváli zsidófutamot: kalappal a fejükön kellett végigfutniuk a Corsón a Palazzo Veneziáig, a rájuk eresztett bikák és szamarak elől. VIII. Ince (1484-92) ediktumot adott ki a spanyol zsidók ellen: aki vonakodott felvenni a kereszténységet, azt száműzték a félszigetről. IV. Pál 1555-ben közzétette a Cum nimis absordium című bulláját, amellyel zsidókat gettóba kényszeríttette. A bulla hangsúlyozta, hogy „a zsidók Krisztus-gyilkosok és mivel alkatuknál fogva rabszolgák, eszerint is kell bánni velük.” A bulla egy külön lakterületet jelölt ki a számukra, amelyet az első zsidó elkülönítés helyeként szolgáló velencei öntöde (ghetto) után neveztek el. Római gettónak a Tiberis partján egy 200x300 méteres maláriás területet jelöltek ki és egy magas fallal övezték, amely közé 4-5 ezer embert zsúfoltak össze. Higiénia gyakorlatilag itt nem létezett, ezért elterjedt a hiedelem, miszerint a zsidók büdösek, ami csak a kereszteléssel tűnik el. A főinkvizítorból lett pápa, V. (Szent) Pius (1566-72) bullájában a zsidókat kitiltotta a Pápai Állam teljes területéről Róma és Ancona kivételével, ahol megerősítette gettóba zárásukat. XII. Leó 1826-ban rendeletet hozott, amelyben újra gettókba tömörítette a zsidókat és kötelezte a térítésükre küldött papok beszédeinek meghallgatására. Mindezt azzal is tetézte, hogy egy járvány alkalmával megtiltotta, hogy gyógykezeljék őket, mivel „ez ellentmond a természeti törvénynek”. A római gettó csak 1870-ben szűnt meg, amikor az olasz csapatok elfoglalták Rómát, és királyi rendelet biztosította számukra a szabadságot.

Íme az antiszemitizmus vázlatos egyháztörténete. A keret, amelyet a szélsőséges nacionalista eszmék csak új tartalommal töltöttek meg. A katolicizmus elsőszámú ellensége ugyanis nem a fasiszta állammodell vagy a náci ideológia. A katolicizmus ellensége a demokrácia és az emberek autonóm társulásai. Ne feledjük, hogy a csalatkozhatatlanság pápájának, IX Piusnak csalatkozhatatlan kijelentései máig érvényben vannak! Ő volt, aki az 1854-ben kiadott Quanta Cura enciklikájában a vallásszabadságot a „halál szabadságának” nevezte és kijelentette, hogy „a lelkiismereti szabadság mellett kardoskodó értelmetlen és helytelen hittételek, illetve hangoskodások a legveszedelmesebb tévelygést jelentik – amely nyűg, egy ország legfélelmetesebb réme.” Az 1864-ben kiadott Syllabus Errorum bullában elítélte a modern civilizációt, a demokráciát, kiállt az állam és az egyház egysége mellett, kimondta, hogy a római katolicizmus az egyetlen igaz vallás, és ennek érvényesítése érdekében előírta az erőszak alkalmazását is. Íme néhány tanulságos részlet a Tévedések Jegyzékéből: „Tévedés a következőket állítani: Mindenki szabadon választhatja meg és gyakorolhatja azt a vallást, amelyet ő az értelem világosságával igaznak tart.” (15. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: Az egyháznak nincs jogában erőszakot alkalmazni és nem rendelkezik sem közvetlen, sem közvetett világi hatalommal.” (21. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: Korunkban túlhaladottá vált, hogy a katolikus vallás legyen az egyetlen államvallás, míg más istentiszteleti formák ki vannak rekesztve… (Épp ellenkezőleg:) Korunkban elkerülhetetlenné vált, hogy a katolicizmus legyen az egyetlen államvallás, és a vallás-gyakorlat minden más formája megtiltassék… Súlyos hiba volt, hogy a protestánsok ugyanolyan jogokat bírnak, mint a katolikusok. Szent kötelesség őket elnyomni.” (77. sz. tévedés) „Tévedés a következőket állítani: A római pápa megbékülhet, és meg is kell békülnie a haladással, hozzá kell szoknia a liberalizmushoz és a modern civilizációhoz.” (80. sz. tévedés) Hogy mindez ne csupán a kinyilatkoztatások szintjén maradjon, IX. Pius pápa 1862-ben olyan konkordátumot kötött Equadorral, amelyben a római katolicizmust államvallássá tették, és egyben megtiltották minden más vallás gyakorlását. Az equadori alkotmányt ennek megfelelően úgy módosították, hogy „csak katolikusok tekinthetők az ország polgárainak”. Nem véletlen, hogy IX. Piust a Ferenc pápa által szentté avatott II. János Pál pápa 2000 októberében boldoggá avatta.

A katolikus mintaállam

Akik abban hisznek, hogy egy alkotmányában (alaptörvényében) deklaráltan keresztény állam, amely tartalmilag mindenekelőtt a katolikus identitására büszke, az erkölcsében a szeretet és igazság alapján szerveződik, azoknak álljon egy olyan példa, amely mára a csalfa emlékezet homályába veszett. A 20. században ugyanis volt már egy európai állam, amely önmagát a tiszta katolikus hit alapján definiálta: a Független Horváth Állam. Ez az ország államformáját tekintve hivatalosan királyság volt, de ténylegesen az usztasa vezér, Ante Pavelić irányítása alatt állt, akit a hatalomba kerülését megelőzően a Vatikánban XII. Pius pápa személyesen áldott meg a teljes usztasa küldöttséggel együtt, hogy rekatolizálja Horvátországot. A kormány 1941-es megalakulása után Alojzije Stepinac érsek a zágrábi székesegyházban felszentelési istentiszteletet celebrált részére, mint a horvát nép felkent vezetőjére: „Miközben ünnepélyesen fogadjuk Önt, mint a Vezért, addig csillagok Istenének áldását kérjük Önre, mint a népünk Vezetőjére.” Stepinac egyúttal ünnepélyes fogadalmat tett, hogy mindig támogatni fogja az usztasák tevékenységét az „új, katolikus ország” létrehozásában.

A katolikus mintaállam létrehozásához először minden intézményt arra köteleztek, hogy alkalmazkodjanak a kánonjog betűjéhez. 1941. április 25-én betiltották a cirill betűs publikációkat, rá egy hónapra törvényen kívül helyezték a zsidók és katolikusok közötti házasságot, előírták a hivatalok és szellemi foglalkozások „árjásítását”, és május végére pedig elkezdődött a zsidók deportálása a danicai koncentrációs táborba. A parkok bejáratánál és tömegközlekedési eszközök ajtaján a következő felirat jelent meg: „Szerbeknek, zsidóknak, cigányoknak és kutyáknak tilos a bemenet.” A Bosznia-Hercegovinát is magába foglaló horvát állam 6,7 milliós lakosságából összesen 3,3 millió volt a horvát katolikus, több mint 2 millió szerb ortodox, 700 ezer bosnyák, cigány vagy muzulmán és 45 ezer zsidó, ezért a tiszta katolikus állam rövidtávon történő megteremtésének egyetlen módszereként a népirtást tűzték ki célul. Ezt Mile Budak oktatásügyi miniszter 1941. július 22-én így fogalmazta meg: „A szerbek egy részét megöljük, egy másik részét kitelepítjük, a maradékot pedig kényszerítjük, hogy fölvegye a katolikus vallást. Ez utóbbiakat majd magába olvasztja a horvát elem.” Az ortodox szerbek erőszakos átkeresztelkedésének elvét Dionizio Jurić, Pavelić gyóntatópapja fogalmazta meg a legegyszerűbben: „Minden szerbet, aki elutasítja a katolikus vallás felvételét, halálra kell ítélni.” Az átkeresztelkedéshez egyúttal megkívánták a keresztlevél kiváltását is. Ennek fontosságát Glina község példája is megmutatta: 1941. május 14-én a lakosokat kényszerítették, hogy részt vegyenek az Új Horvátország megalakulásáért tartott hálaadó szentmisén. A mise után Casimir páter, a gunići kolostor apátja baltákkal és késekkel felfegyverzett usztasák élén a szerbeket egy nagyobb terembe terelte, ahol felszólította őket, hogy mutassák be keresztlevelüket. Azt a kettőt, aki rendelkezett az okmánnyal, futni hagyták. Ezután bezárták az ajtókat és mindenki mást lemészároltak, miközben Casimir atya kegyes imádságokat mormolt. Egy év sem kellett hozzá és az Új Horvátország szerb lakosságának 30 %-a katolikus hitre tért. Ez újabb bevételi forráshoz juttatta az egyházat: egy keresztlevél kiállítása ugyanis 180 dinárba került, aminek megfizetése sokak teljes vagyonát felemésztette. Alojzije Stepinac zágrábi érsek mindezekről rendszeres jelentés küldött a Vatikánba – egy 1943. május 18-i levelében ezt írta: „e napig 250 ezer ortodox szerb tért meg az Isten egyházába.

Akik nem tértek át a katolikus hitre, azoknak maradtak a gombamód szaporodó koncentrációs táborok – csak a jasenovaci haláltáborban 1941 decemberétől 1942 februárjáig 40 ezer szerbet végeztek ki, de mivel ez kevésnek bizonyult, ezért 1942 júniusa és augusztusa között már 66 ezer embert gyilkoltak meg ott. Külön megsemmisítő táborokat hoztak létre a gyermekek megölésére is. 1941 és 1945 között összesen 500 ezer szerbet öltek meg. Az 1941 szeptemberében végrehajtott nagyszabású pogrom értelmi szerzője Tugomire Soldo ferences rendi pap volt. Egy olasz tudósító arról számolt be, hogy a barát kezében feszülettel hadonászva tüzelte az usztasákat, hogy öldössék le egy Banja Lukától délre fekvő falu szerb lakosait. A jasenovaci haláltábor parancsnoka a szintén ferences rendi Miroslav Filipović volt, akinek három rendtárs segítője közül Brekalo „atyát” 1944-ben maga Pavelić tüntette ki a Zvonimir Királyi Rendje érdeméremmel a haza megkülönböztetett szolgálatáért. A Bosanki Novi haláltábor helyettes parancsnoka egy másik ferences, Grga Blažević volt. E papok tevékenységére Stepinac érsek és a pápa személyes küldötte, Ramiro Marcone olasz bencés apát is áldását adta. Az ortodox templomok, kolostorok és lakóházak kifosztása révén elkobzott értéktárgyak mind a ferences templomokba kerültek, ahonnan később a Vatikánba vándoroltak.

II. János Pál 1998-ban boldoggá avatta Stepinac érseket, akiről XVI. Benedek a 2011-es horvátországi villámlátogatásakor külön is megemlékezett, kiemelve, hogy képes volt – szavai szerint – “felülemelkedni a kor szellemén” és egyúttal boldog Stepinac közbenjárását kérte Horvátországért, az egyházat és a civil társadalmat “ma érő kihívásokkal szemben”.

Íme a „keresztény állam”, amelynek értékeit annyira szeretnék a politikusok helyreállítani. A közös értékrend, amire Európának büszkének kell lennie. Mire is valójában? Arra a szellemi hatalomra, amely ereje teljében olyan cáfolhatatlan eredményeket ért el az egyetemes emberiség szolgálatában, mint a tudatlanság, a szegénység, az inkvizíció, a vallásüldözés állandósítása. A világbékéért imádkozóknak csak egy rövid adalék: a történettudomány álláspontja szerint a középkorban 75 háború indult közvetlenül valamely pápa kiátkozásának következtében milliók halálát okozva.

Ezek közül is kiemelkedik az a keresztes háború, amit III. Ince pápa 1202-ben hirdetett meg.
De nem az iszlámhódítás, hanem keresztények ellen. Ennek alapját a pápa kiátkozása adta meg: „Kiközösítünk és kiátkozunk minden eretnekséget, mely szembeszegül a szent, ortodox és katolikus hittel… A világi hatóságok, bármilyen hivatalt töltsenek is be, figyelmeztetve lesznek, ha szükséges, egyházi feddéssel lesznek rákényszerítve, …(és) a hit védelmében nyilvánosan meg kell esküdniük, hogy jó hitben és legjobb képességeik szerint fognak törekedni minden eretnek kiirtására.

Az albigens eretnekek kiirtására meghirdetett keresztes háborút a francia király megtagadta ugyan, de III. Ince ekkor a pápai legátust, Arnold Amalricot, a cisztercita rend generálisát tette meg főparancsnoknak, aki értékes földeket is ígért a hadjárathoz csatlakozóknak. Ennek hatására mintegy húszezer lovas katona és csaknem kétszázezer gyalogos indult meg az albigensek kiirtására. Mivel a résztvevőket a pápa előre feloldozta bűneik alól, így valóságos népirtás lett a 40 napos hadjárat következménye: pl. az albigensek fő fészkének számító Beziers-ben válogatás nélkül 20.000 férfit, asszonyt, csecsemőt és aggastyánt mészároltak le. Itt hangzott el Arnold Amalric, citeux-i apát szájából a hírhedt parancs: „Öljétek meg valamennyit, minden élőt a városban. Az Úr majd megismeri és kiválasztja az övéit.” Azokat sem kímélték, akik a Mária-Magdaléna templomba menekültek, a feszületet eléjük tartó papokat az oltárnál vágták le. Mivel a hadjárat költségeinek fedezése miatt a zsákmányt be kellett szolgáltatni, ezért a feldühödött zsoldosok felgyújtották a várost, amely porig égett. Így csak Beziers-ben több keresztényt öltek meg, mint a hírhedt diocletianusi keresztényüldözés tíz éve alatt!

Kik a keresztényüldözők?

A fentiek ismeretében önkéntelen sóhajként szakad fel a kérdés: Isten, ha létezik, hogyan engedhette mindezt? Miért nem öntött tiszta vizet a pohárba, hogy tisztán lássuk, akik az Ő nevében cselekednek, azok nem az Ő akarata szerint teszik?

Ne gondoljuk, hogy Isten bizonytalanságban hagyta az emberiséget efelől. Ő jó előre megmutatta azokat, „amik ezek után lesznek” (Jelenések könyve 1:20). A Biblia mintegy kétszáz hiteles – vagyis jó előre közölt és utóbb be is bekövetkezett – próféciája mellett tíz (!) hatalmas vázlatpróféciában adta meg a történelem perspektivikus leírását, tömörségében is olyan pontossággal, hogy lehetetlen eltévednünk. A Dániel könyvében, a Máté evangéliumban – és a vele szinoptikus Márk és Lukács evangéliumban –, Pál apostol II. Thesszaloniki levelében és a Biblia utolsó iratában, a Jelenések könyvében világos képet kapunk az emberi történelemben zajló nagy küzdelem részleteiről és annak lezárásáról. Isten több ezer évvel előre feltárta előttünk az európai egységtörekvéseket és annak a hatalomnak a természetét is, amely „helyébe áll és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, beül az Isten templomába és Istenként kijelentve magát.

Itt az ideje feltenni a helyes kérdést: ha valaki egy Istent helyettesíteni akaró hatalom (alap)törvényeit erkölcsi mércének fogadja el és azt másokra nézve is kötelezővé teszi, az egyezhet-e Isten erkölcsi rendjével?

A hatalmi kereszténység tanítása és gyakorlata – a vele eszmei szövetségben lévő más egyházakkal együtt – ellentétben áll a Biblia erkölcsi igazságaival. A magyar alaptörvény pedig – a vele eszmei szövetségben levő sarkalatos törvényekkel együtt – kifejezetten az egyházakkal való múltra épít és ezen a háttéren határozza meg magát. Vagyis, aki e törvénnyel nem áll ellentétben, az Isten törvényével kerül szembe. Ki mellett döntünk, kinek a beszédét fogadjuk el igaznak?

A hittel szemben nem a hitetlenség áll. A hittel szemben mindig az elhitetés áll. Mindazoknak pedig, akik az elhitetés nyáj-melegét érzik, előbb-utóbb dönteniük kell, hogy kinek a véleményét fogadják el. Az igazság ugyanis nem plurális. Vagy amellett döntenek, „aki mind az egész föld kerekségét elhiteti” (Jelenések könyve 12:9) vagy amellett, akihez mindig fordulhatnak tisztánlátásért, mert „Őnála van a bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem.” (Jób könyve 12:13)

A Biblia egy olyan szellemi (vallási) hatalmat mutat be, amelyre az áll, hogy „a sárkány adta az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat.” (Jelenések 13:2) és „adatott néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen. Annak okáért imádják őt a földnek minden lakosai.” (Jelenések 13:7-8) Ennek a hatalomnak nem pusztán az a célja, hogy saját híveit összetartsa zászlaja alatt, mert minden ember csodálatára igényt tart. Az ő célcsoportja az egész lakott Föld. Ógörögül oikúmené. Azt az állapotot szeretné helyreállítani, amikor „csodálván, az egész föld követette.” (Jelenések 13:3)

Ebbe pedig beletartoznak a hinduktól a muzulmánokig mindenki. Ezért hirdeti számukra a befogadást. Mindezt úgy teszi, hogy békességet hirdet, de elődeihez hűen céltudatos következetességgel mutatja magát olyannak, mint akik „Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá” (2Kor 11:13-15).

Azok a politikusok pedig, akik saját érdekszférájuk védelmében megtagadják iránymutatásainak követését, azok kettős szorításba kerülnek. Nemcsak Isten erkölcsi rendjével kerülnek szembe, de a világosság angyalával is. Akinél nincsen nagyobb kereszténydemokrata a földön. De ki fog győzni?

A Biblia ezt is világossá teszi: az, aki „eljön a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még akik őt által szegezték is; és mellét verve sír a földnek minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.” (Jelenések 1:7)

MI