A magát Iszlám Államnak nevező muzulmán szélsőségesekből álló sereg éveken át hatalom alatt tartotta a Közel-Kelet jelentős részét. Rémtetteiktől hangos volt a világ. Az általuk elfoglalt területeken ezreket mészároltak és sokszázezren kényszerültek elhagyni otthonukat, hogy más országban keressenek menedéket. A nyugati államok elrettentésére fogságba ejtett külföldi állampolgárokat fejeztek le nyilvánosan. És ha mindez még nem volna elég, terrorakciókat szerveztek és támogattak szerte a világon: fanatikus híveik csak Párizsban közel 140 ártatlan embert gyilkoltak meg kegyetlenül, rettegésbe taszítva ezzel egész Európát is. Jó néhány politikus már a vészharangot kongatta: megtámadtak bennünket, itt az iszlám veszedelem, meg kell védeni a keresztény életformát és értékrendet. A kérdés ma is aktuális: van-e félnivalónk?

A terrorfenyegetettséggel összefüggő hírek évek óta uralják a világsajtót. Napi rendszerességgel érkeznek a tudósítások a terroristák elleni légi csapásokról, vagy éppen újabb kilátásba helyezett merényletekről. A civilizált emberiség, különösen a fejlett világ polgárai egyöntetűen a szélsőségesek elpusztítását követelik.

Valószínűleg kevesen emlékeznek rá, hogy három éve Pakisztánban kivégeztek négy szélsőséges fegyverest, akiket a Pesavar városában végrehajtott iskolai vérengzés miatt ítéltek halálra. A pakisztáni tálib mozgalomhoz tartozó dzsihadista szervezet tagjai rohantak meg egy olyan iskolát, ahol a hadsereg tisztjeinek a gyerekei tanultak. A vérengzésben, valamint a kommandósok túszszabadító akciójában 151 ember, köztük 132 iskolás gyermek halt meg. A világméretű felháborodás azonban elmaradt. Végtére is csak muszlimok öltek muszlimokat.

Arról is kevéssé esik szó, hogy a terrorcselekményektől világszerte eluralkodó félelem éppen azokat sújtja, akik a vérrontás elől menekülnek. Az Európai Unió tagállamai egymástól eltérő módon alkalmazzák a befogadás szabályait, és leginkább ott szigorítják, ahol egyetlen menekült sem kíván letelepedni. Ott, ahol egyébként sem menekültnek nevezik őket, csak illegális bevándorlónak, vagy egyenesen diverzánsnak. Egyre szélesül azon politikusok tábora, akik prófétai szózatokban egyenesen az iszlám hódítás vízióját láttatják a menekültek áradatában. De valóban helyesen látják?

Az iszlám hódítás ideje

A történelmi hivatkozások előszeretettel idézik fel a tényt, hogy Európa kétszer is megszenvedte az iszlám seregek invázióját. Az első a vallásalapító Mohamed személyéhez kötődik, aki 628-ban követséget küldött a világ uralkodóihoz, felszólítván őket, hogy ismerjék el őt az egyetlen igaz prófétának és kövessék vallását. Válaszra sem méltatták. Ezt követően a muszlim hadak alig tíz év alatt meghódították Szíriát, Irakot és Perzsiát, majd bekebelezték Egyiptomot, Észak-Afrikát, végül elfoglalták a Gibraltári félszigetet is. E térhódításnak csak Martell Károly tudott véget vetni, aki 732-ben a poitiers-i csatában hatalmas vereséget mért a frank birodalomba is betört arab hódítókra.

Ezt követően a 9. századra nemcsak megtört az arab birodalom lendülete, de a teljes szétesés is fenyegette a mindennapos szunnita-siíta ellentétek miatt. 956-ban azonban a turkesztáni kirgiz sztyeppékről érkezett egy török vezér, Szeldzsuk, aki a hatalom mellett átvette az iszlám vallást is, ismét egységbe kovácsolva ezzel az arab törzseket. Mintegy kétszáz évre rá megérkezett az oguz-török törzsek egy újabb hulláma is, amely I. Oszmán vezetésével elfoglalta a szeldzsuk dinasztia fővárosát és a négy szeldzsuk szultanátus (Bagdad, Damaszkusz, Aleppo és Ikonium) egyesítésével megalapította az oszmán dinasztiát. Az első ütközet, amit hosszú idő után a keresztény világ ellen indítottak, az 1299. július 27-én a Bizánci Birodalommal vívott bapheumi (nikodémiai) csata volt, amely megpecsételte Konstantinápoly sorsát. Ettől az időponttól ugyanis a Közel-Kelet feletti tényleges hatalom az oszmán birodalom kezébe került, amelynek Európára történő kiterjesztése a történészek számára kissé érthetetlen módon még 150 évig váratott magára.

Az oszmán politikai akarat érvényesítésére ugyanis csak 1449-ben került sor, amikor VIII. János bizánci császár halála után a két fiútestvér trónviszályát már II. Murad török szultán döntötte el Konstantinos javára, vagyis gyakorlatilag ő ültette trónra. Ehhez képest Konstantinápoly tényleges bevétele (1453) csak pont volt az i-re.

A hódítás vége

A török birodalom Európára történő kiterjedésének történetét Európa minden iskolájában tanítják, hiszen az állandósult csatározások és a hódoltság időszaka hosszú évszázadokra nyúlt. Ám eljött az idő, amikor az iszlám állam nagyhatalmi státusza véget ért. Ahogy egy politikai döntéssel vette kezdetét, úgy egy politikai döntés zárta le végérvényesen. Az időpont pedig 1840. augusztus 11. De mi történt ekkor?

Egyiptom alkirálya, Mohamed Ali kihasználva az oszmán birodalom gyengeségét, 1831-ben hadat üzent a portának, és fia, Ibrahim pasa több csatában is tönkreverte a török seregeket. Mivel azonban Európa nagyhatalmai – Anglia, Ausztria, Poroszország és Oroszország – nem voltak érdekelve egy erős, a Közel-Kelet jórészét annektáló egyiptomi birodalom létrejöttében, ezért látszólag a törökök oldalára állva 1840. július 15.-én Londonban együttesen rendelkeztek a Török Birodalomra és Egyiptomra kiterjedő status quo-ról. Ez az egyezmény ultimátumot is tartalmazott: ha 10 napon belül Mohamed Ali nem fogadja el a konvencióban foglalt feltételeket, akkor csak Egyiptom marad meg a számára, ha 20 napon belül, akkor pedig együttes erővel megdöntik a hatalmát. Az ultimátumot a török szultán követe gőzhajón vitte Alexandriába, ahová éppen 1840. augusztus 11.-én érkezett meg. Mohamed Ali beleegyezésével ezen a napon a török birodalom is végleg elvesztette nagyhatalmi státuszát és lényegében az európai vezető hatalmak gyámsága alá került.

Az Európára is fenyegetést jelentő iszlám politikai hatalmának ideje lejárt. Összesen 514 évig és 15 napig tartott. De ki látta ezt előre?

Bibliai prófécia az iszlámról

A Bibliai próféciák Istennek az emberiség a számára erkölcsi okból tudni szükséges események előre történő kijelentéseit tartalmazzák. Isten ugyanis jónak látott előre közölni dolgokat, amit a Biblia utolsó, nagy prófétikus könyve maga is így vezetett be: „Jézus Krisztus kijelentése (apokalüpszisz = kinyilatkoztatás, rejtett dolgok feltárása), amelyet adott neki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük… Írd meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek” (Jelenések Könyve 1:1,19)

Az iszlámra vonatkozó jövendölések a Jelenések Könyve 9. fejezetében találhatók, az un. hét trombitaszóról szóló látomásban. Az ötödik trombitaszó az arab térhódítás indulását jelzi, amely egyben az első jajkiáltás is, míg a második jajjal szorosan hozzákapcsolódó hatodik trombitaszó az iszlám politikai hatalmának kiteljesedését és annak lejártát tárja fel. Ennek bizonyítása éppen a tudomány oldaláról indult és a neves fizikus, Isaac Newton nevéhez fűződik. Kiindulópontja vélhetően azonos volt nagy elődjéhez, a nagy matematikus, Blaise Pascalhoz, aki a Bibliához való viszonyulását így összegezte: „Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne, és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja, akárki kijelentheti, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról.” (693. töredék)

Az ötödik és hatodik trombitaszóról szóló látomás – hasonlóan az előző négy trombitaszóhoz – a kereszténység történelmében megrázó erővel megjelenő fenyítékeket mutat meg előre, amelyeket Isten az eltorzult vallásosság helyreállítása érdekében enged meg. Az első négy trombitaszóhoz képest azonban, amely a katolikus hitet államvallássá tévő Róma bukását okozó népvándorlási hullám főbb állomásait jelzi, az iszlámra vonatkozó prófécia annyiban különleges, hogy egyedülálló módon napra pontos jövendölést tartalmaz. Ennek a fenyítéknek az időtartama ugyanis az 5 trombitaszó kezdetétől számított 150 év letelte után további „órára, napra, hónapra és esztendőre” szól, ami a prófétai időszámítás szerint (1 nap = 1 év; 1 hónap, vagyis 30 nap = 30 év; 1 óra, vagyis 360/24 = 15 nap; 1 év, vagyis 360 nap = 360 év) 391 évet és 15 napot jelent. Ha pedig az évek és napok számát összeadjuk (150 év + 391 év + 15 nap), akkor ez az időszak 1299. július 27-től pontosan 1840. augusztus 11-ig tart!

Ilyen pontos idői meghatározás az emberi előrelátás oldaláról teljességgel lehetetlen. Ilyen előre tudás csak olyan személytől eredhet, aki magát az emberi történelmet is képes irányítása alatt tartani. Ha pedig Isten előre kijelentéseit Pascal és Newton következtetéseihez hasonlóan magunkra nézve is elfogadjuk, akkor már csak egyetlen kérdés maradt: jelenthet-e korunkban az arabvilág politikai és szellemi értelemben világhatalmi tényezőt? És ha nem, akkor mi célt szolgál, hogy egyfajta nyomasztó globális fenyegetettség képzete társuljon az iszlám államokhoz a keresztény kultúrkörben?

Gyűlölet és félelem

Az arab nép eredete – nemcsak a Biblia, de a Korán szerint is – Izmael személyéhez nyúlik vissza, akinek természetére nézve csak a Biblia szolgál tömörségében is mély magyarázattal: „Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenki ellen, és mindenki keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.” (1Móz 16,12).

Ezzel a sorsszerű jellemrajzzal aligha lehet vitába szállni. Az arab világon belüli vallási és törzsi ellentétek sokmillió arab halálát okozták a történelemben. Ugyanakkor még sincs gyűlöletesebb ellenségük az ő ősatyjuk, Ábrahám másik fiánál, Izsáknál, akitől a zsidó nép vérség szerint származik.

Az a zsigeri gyűlölet, amely arab-zsidó ellentétet jellemzi, korunkban jutott a csúcsára. Jóllehet, az arab világ sem gazdasági, sem politikai, sem pedig katonai értelemben nem jelent tényleges veszélyt a földgolyó népeire, ám melegágya lett a terrorizmusnak, amely mindig alkalmas volt a félelem globális méretű felkeltésére.

Ezt igazolja a Biblia is, amely világossá teszi, hogy a történelemben ugyan lejárt a politikai iszlám fenyegetésének időszaka, ám eljön az idő, amikor állandósul az az állapot, hogy „nép támad (másik) nép ellen, és egyihatalom (másik) hatalom ellen” (Máté evangélium 24,7) Az emberiség pedig az állandósult fenyegetettség állapotába kerül, „mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek” (Lukács evangélium 21,26)

A kereszténység harca az iszlám ellen

Azok a politikai szólamok, amelyek a kereszténység védelmére szólítanak fel az iszlám térhódításának víziója ürügyén, valójában erkölcsi szempontból semmiben nem különböznek az általuk ellenségként kezelt hatalomtól. Annak a kérdésnek az eldöntésére ugyanis, hogy mennyire megalapozott szembe állítani például az Iszlám Állam kegyetlenkedéseit a politikusok által kereszténynek nevezett értékrenddel, érdemes felidézni a katolicizmus és az iszlám második nagy összecsapását.

A boldoggá avatott II. Orbán pápa 1096-ban hirdette meg a Szent Sír felszabadítását célzó első keresztes háborút. A Lotharingiai Bouillon Gottfried, Toulouse-i Rajmund és Tarentumi Bohemud vezette három lovagsereg Konstantinápolyban egyesült, és együttes erővel legyőzték a szeldzsukokat. Jeruzsálem 1099-ben történt elfoglalását és az ott rendezett szörnyű vérfürdőt egymástól függetlenül így írták le a korabeli krónikások:

„A frankok (…) kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan küzdve, Isten segíts!-t kiáltva a városba nyomultak… Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának (a Sziklamecsetnek) tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek.” (Foucher de Chartres, Jeruzsálem története)
„A városba behatolván zarándokaink a Salamon templomáig üldözték a szaracénokat, ahol is aztán egész napon át hevesen vívtak a mieinkkel, úgyhogy az egész templom úszott a vérüktől. Miután a mieink végre teljesen leterítették a pogányokat, a templomban nagy számban fogdostak össze férfiakat és nőket és vagy megölték vagy életben hagyták őket, aszerint, amint jónak látták. A keresztesek csakhamar nagy sietséggel bejárták a várost, és magukhoz ragadtak aranyat, ezüstöt, lovakat és öszvéreket, kifosztották a kincsekkel zsúfolásig megtelt házakat. Boldogan és örömükben sírva járultak a mieink a mi Megváltónk sírjához, hogy ott imádkozzanak és lerótták neki hálaadójukat. A holtakat az élő szaracénok hurcolták ki a városból, és házmagas halmokat raktak belőlük. Még senki sem látott ehhez fogható vérfürdőt a pogányok közül vagy hallott ilyenről.” (A frankok tettei krónika)
„A zsidók zsinagógájukban gyűltek össze, a frankok ott égették meg őket elevenen. Széttörték mind a szentek emlékműveit és Ábrahám sírját is, az örök békesség fényeskedjék neki!” (Ibn Al-Qalanissi arab krónikás)
„Sok férfi megerősítette a szívét, és lemészárolta asszonyát, gyermekeit és házanépét. Szelíd és gyenge asszonyok legkedvesebb gyermeküket ölték meg, férfiak és asszonyok egymás után mészárolták le egymást… Amikor pedig az ellenség az ajtókat feltörte, és behatoltak a szobákba, ott találták áldozataikat vérükben fetrengve. Kifosztották őket mindenükből, meztelenre vetkőztették őket; akiben még szikrányi élet volt, agyonverték, úgyhogy senki sem menekülhetett meg.” (Salamon ben R. Simeon krónikája)

Ebből is látható, hogy a hatalmi kereszténység és a hatalmi iszlám természete semmiben sem különbözik. Ha egy vallás államhatalommá válik, akkor mindenki megsemmisítésre ítélt ellenséggé válik, aki nem veti alá magát ennek a hatalomnak. A vallási alapokra helyezett politikai hatalom harsány önigazolásával szemben érdemes Pascal szelíd szavait mérlegre tenni:

„A mindent szelídséggel intéző Istennek az a módszere, hogy az értelembe észokokkal, a szívbe pedig kegyelme segítségével ülteti el a vallást. De ha erőszakkal és fenyegetéssel akarják beleplántálni az értelembe és a szívbe, akkor nem a vallást, hanem a félelmet vetik el benne.”

A kérdés csak az: melyiket fogadjuk el igaznak?

Márton István