Azt talán sokaknak nem újdonság, hogy a volt jugoszláv országokban a sportolók többsége „labdával a kezében” jön a világra. Az már nem annyira közismert, hogy ennek a tényezőnek jelentős történelmi vonatkozásai is vannak.

A délszlávok esetében ehhez a Tito-féle időkig kell visszamenni. Akkor és ott az volt a politikai megfontolás, hogy a labdajátékokat (labdarúgás, kosárlabda, kézilabda és a vízilabda) kell előtérbe helyezni. A döntés mozgatórugója, hogy ezeknek a sportágaknak van igazán identitásképző, közösségépítő és összekovácsoló ereje, ahol a stadionokban és csarnokokban torkok ezreiből zeng a „JU-GOSZ-LÁVIA JU-GOSZ-LÁVIA” rigmus.

Ők tehát akkoriban pont ellentétes utat jártak be, mint nálunk. Itthon szintén több évtizedes múltja van annak a megfontolásnak, hogy azokra a sportágakra kell hangsúlyt helyezni, ahol relatíve könnyű eredményt elérni, mert körülbelül 10 másik helyen veszik komolyan a világon (kajak-kenu, öttusa, birkózás, vízilabda stb…). Ennek eredménye a délszlávokkal ellentétben a jó olimpiai éremtáblázat-helyezés, a négyévenkénti katarzis, valamint az ilyenkor levonandó következtetés, hogy micsoda sportnemzet vagyunk. (Holott aztán az OECD-országok közül szinte minden betegségben, elhízásban, káros szenvedélyben toplistás helyen állunk).

Az említett kulturális háttér azonban nyilvánvalóan csekély magyarázat arra, hogy a világ legkedveltebb labdajátékainak csapatai miért vannak tele szerb, horvát, montenegrói, szlovén idegenlégiósokkal.

A siker legfőbb titka a mentalitásban keresendő. A délszláv sportolók egészen más hozzáállással bírnak. Minden edzés élethalál harc, nincs kényelmeskedés, nyavalygás, teljes erőbedobással küzdenek és végzik a munkát. Nem azért sikeresek, mert másoknál tehetségesebbek, hanem mert mindent beleadnak. A sérülés az esetükben tényleg komoly sérülés, enyhébb fájdalmak esetén gondolkodás nélkül játékra jelentkeznek és „felszántják a pályát”.

A jó működést természetesen elősegíti a rendszer jellege is. Ezekben az országokban nincsenek kiemelkedő állami támogatások. (Mint mondjuk 2010 óta Magyarországon, ahol teljesítmény, elvárás és számonkérés nélkül dőlnek az állami milliárdok a látványsportágakba is.) A klubok a nyugat-európai, de még a magyar viszonyokhoz képest is szerény keretből gazdálkodnak, ellenben az utánpótlás képzést nagyon komolyan veszik. A külföldi játékosok száma minimális, a csapatok a saját nevelésű, hazai játékosokból állnak. A sport egyfajta kitörési lehetőség a szemükben, amiből családot lehet eltartani. Ehhez azonban nem elég a „hazai posvány”, jól kell teljesíteni, hogy egy külföldi klub felfigyeljen a játékosra, és szerződést ajánljon neki. A fiatalok hamar bekerülnek a felnőttek közé, mert komolyan veszik az edzést. 18-20 éves korban nem akadály a testfelépítés, hogy pályára küldjék őket a felnőttek között, mert a hasonló korú magyar társaikkal ellentétben olyan fizikummal bírnak, hogy nem törnek össze három ütközés után. (Nem véletlen, hogy ezekben a sportágakban a női vonalon nincs akkora lemaradásunk a világhoz képest – lásd például az U20-as női kézilabda válogatott világbajnoki címét- , mert a lányoknál kevésbé fizikális a játék.)

Az tehát, hogy a 4,5 milliós Horvátország világbajnoki döntőt játszhatott labdarúgásban, nem annak köszönhető, amit egyes vallási témájú blogok sok esetben hangsúlyoztak az elmúlt hetekben a futball-világbajnokság kapcsán: nevezetesen, hogy ki hogyan imádkozott a templomban a meccs előtt, vagy ki milyen hívő, meg mennyit adományozott a falujának vagy a szegény gyerekeknek. Erre nekünk embereknek nincsen túl sok rálátásunk. Ezt a Jóisten tudja, ezekről kár emberileg okoskodni, mert ez sok esetben csak egy pillanatnyi jó cselekedet vagy egy képmutató felszín. Képmutató, mint a mexikói válogatott esetében, akiknek a címvédő német válogatott felett aratott győzelmét követően arról írtak több weboldalon is, hogy azért nyertek, mert vasárnap a játékosok egy része megszentelte az Úr napját, és misére ment. Arról természetesen a kiesésüket követően már nem volt szó, hogy ugyanezen csapat játékosai a világbajnokság előtt orgiával és prostituáltakkal fűszerezték a felkészülést. Akkor most mégsem segít az Isten? Isten bizonyosan segít embereket, még akár kollektívan csapatokat is, azonban hogy ezt miért teszi, arról nekünk fogalmunk sem lehet, mert nem látjuk mások életét, csak néhány morzsát belőle, amit esetleg felkap a sajtó. Ha Isten segít valakit, akkor azt nem pillanatnyi tettek alapján teszi, hanem az egész életvitelét és jellemét szemlélve.

Azt, hogy ha a horvát válogatott kapott, miért kapott fentről segítséget a világbajnokságon, nem igazán tudhatjuk. Egy törvényszerűség azonban van a Bibliában is, amit ebben az esetben is figyelembe kell venni: amit vetsz, azt fogod aratni.

„Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat.”

Fentiek alapján egyet leszögezhetünk: Horvátország világbajnoki menetelésének egyik legfőbb alapja a mentalitásukban keresendő. Az, ahogyan ezek a sportolók a munkához, edzéshez, feladatokhoz, egymáshoz hozzáálltak és harcoltak, mindenképpen egy követendő példa a sikerhez!

HT