Jóslások és jövendőlések

A Biblia rejtélyei
Az ember jövőre vetett tekintete nem is egy, hanem legalább két tekintet. Közel- és távol-ra egyaránt figyelnie kell – a gépkocsivezetés utóbbi évszázadában ez naponkénti tapasztalat. A jó vezető először is távolra tekint, az előtte álló egy- kétszáz méterre. Közben azonban, mintegy a hosszabb távba burkolva, nem felejti el azt is megfigyelni, hogy az előtte álló pár méteren mi játszódik le. Az igazi figyelem a távlatosságba foglalt közelképet látja maga előtt, méghozzá elméleti és gyakorlati egységében. Amikor Isten jövendöléseket adott, egyszerre jelentette ki a nagyon távoli jövőt, de a hozzá vezető út közbülső állomásait is. Ezért rendkívüliek, ugyanakkor egyszerűek, természetesek és nagyon könnyen érthetőek a bibliai próféciák.
Tíz ilyen hosszabb távlatot felölelő jövendöléssorozat található a Könyvek könyvében. Tíz vázlatprófécia, amelyek jelentősége csak a tízparancsolat súlyával mérhető össze.

Az isteni előrelátás

Törvény és jövőbe látás kapcsolatáról már beszéltünk. Aki az életet törvényekkel látta el, minden további nélkül képes előre látni azt is, hogy mi történik akkor, ha az élet törvényeit tisztelik, illetve ha semmibe veszik. Isten rendelkezik a jövőbe látás egyedülálló képességével, egyszerűen azért, mert teremtő értelemmel és erővel is rendelkezik. Ezt a képességét azonban mindig teremtményei javára használja fel. Az isteni előrelátásról szóló tanítás (elterjedt nevén a predesztináció) azért adja hírül, hogy ez a képesség elsősorban minden ember szabad döntésének biztosítását jelenti. Isten korlátok közé szorította a rossz munkáját (1Kor 10,13), senki sem kerülhet olyan kényszerhelyzetbe, hogy el-bukása bizonyos lenne. Ha Istenhez fordulunk, a szabadságunkkal jól élünk – vagyis a jóra használjuk –,Ő mindig megsegít, és Vele együtt mindig győzhetünk (Rm 10,13–17).

A próféciákban Isten arról biztosít, hogy az igazság ügye is győzni fog végül, akkor is, ha gyakran szívszorítóan nehéz helyzetbe kerül, és nem állnak tömegek mögötte. A bibliai jövendölések viszont azoknak szólnak, azok értik meg őket egyáltalán, akiket az „igazság lelke” (Jn 16,13) vezet. Az igazán hívő emberek előtt tárulnak fel a jövendölések titkai, és alakítják át életüket (Jel 1,3), ennek ellenére mind céljukban, mind megfogalmazá-sukban minden egyes emberhez szólnak, és kellő odafigyelés által mindenki meg is értheti azokat.

A legelső vázlatprófécia

Hogy mennyire egyszerűek és érthetőek ezek a bibliai jövendölések, ugyanakkor menynyire mélységesek is, azt talán a legelső vázlatpróféciával szemléltethetjük a legsikeresebben. Ez a jövőre irányuló isteni kijelentés – napjainkig számolva – több mint 2600 évet fog át. Ez hatalmas időtávlat, több mint kétszerese a honfoglalás utáni egész magyar történelemnek. Kimondhatatlanul nagy időt fut be, mégsem szűkölködik apró részletekben, különösen a mi korunkat illetően.

Hogyan tudnánk figyelmet ébreszteni ezen első jövendölés iránt? Hogyan szerezhetnénk legalább egy-két értő olvasót számára? Hiszen alig túlzás azt mondanunk, hogy mind a mai napig oly kevesen ismerik, oly kevés fi gyelmet áldoznak rá.

Ha valami mai reklámfogással élnénk, így vezetnénk be ezt a próféciát: „Akarja-e ön tudni, hogy mi történt az elmúlt 2600 év alatt? És mi történik most, mindenki szeme láttára, noha oly kevesen látják, ami látható? Fölismerhető-e, hogy milyen világhatalom égisze alatt élünk? Érdekli-e az európai egyesülés jövője, amiről ez a prófécia ezredévekkel ezelőtt már szót ejtett? Szeretné-e maga előtt látni, mire jut az Európai Unió? Látja-e politikai és vallási erők szokatlanul gyors és erőteljes összefonódását? Milyen szerep vár a római pápaságra, melynek csillaga az elmúlt években feltűnően és meglepetésszerűen emelkedik egyre följebb?”
Az ilyen és ehhez hasonló kérdések esetleg felrázhatnák a jelen, de a jövő iránt is közönyös embereket. Talán jobban érdeklődnének személyes és közösségi sorsunk felől. Az érdektelenség azonban napjainkban letaglózó. Számos ember rögtön elhessegetné magától a fenti kérdésfelvetéseket, mondván:

„Azt, hogy mi lesz, senki sem tudja biztosan. A történelemben eddig már sok jós felsült… Várjuk ki mindennek a végét – közben legyünk okosak, és ne előre… Engem ezek a kérdések nem igazán érdekelnek, hiszen tele vagyok a naponkénti megélhetés problémáival, ezekre kell gyors választ adnom.”

Mennyire más volt annak az uralkodónak a lelkiállapota, aki ebben a jövendölésben részesült. A Biblia legelső vázlatpróféciáját ugyanis az Újbabiloni Birodalom uralkodója, Nabukodonozor király kapta, de nem véletlenszerűen. Dániel könyvének 2. fejezete beszámol arról, hogy őt már huzamosabb ideje foglalkoztatta az a kérdés, hogy „mik lesznek ezután”. Gondolt gyermekei és unokái jövendő sorsára, az a természetes emberi ösztön munkálkodott benne, hogy előre is tekintsen, ne csak hátra vagy közvetlenül maga elé. Aki nem sajátítja el ezt a magatartást, annak hiába beszélünk ezekről a kérdésekről. Az ember személyes élete is a jövőben teljesedik ki, az emberi közösség sorsa is a jövőre fut ki, ez sem lehet közömbös senki fi a számára.

A Biblia szerint Isten válaszolt a királyt gyötrő kérdésekre. Az álom nyugalmi helyzetét használta fel, hogy valami jelentőségteljeset mondjon neki nemcsak Babilónia, hanem az egész világ jövőjéről. A Bibliában legalább ötféle álmot tarthatunk nyilván: a hétköznapi, az intő, a féltő, a hiábavaló és a prófétikus álmok csoportját. Nabukodonozor álma a legutóbbi kategóriába tartozott. Az üzenet közvetlenül Istentől jött. Azt szintén elénk tárja a Biblia, hogy Isten prófétikus álomban, látomásban vagy gondolat-ihletésben ad kinyilatkoztatást (4Móz 12,6). Fölvetődik a kérdés, hogyan kaphatott egy pogány király prófétikus álmot? A válasz egyszerű: Isten mindenkihez szól, aki őszintén hozzá fordul, ugyanakkor kinyilatkoztatása értelmét csak megbízott prófétája fejtheti meg, tárhatja fel.

Így volt ebben az esetben is. Nabukodonozor álmot látott, de fölriadva elfelejtette a neki szóló mennyei üzenetet. A babiloni király udvara bölcseit és írástudóit hívatta, és azzal a szokatlan és egyben képtelen kéréssel állt eléjük, hogy magyarázzák meg az álmát, de mindenekelőtt jelentsék meg azt is, mi volt ez az álom. Mivel erre ezek a varázslók képtelenek voltak, halállal fenyegette meg őket, a maga szempontjából indulata mellett talán némileg jogosan, hiszen azt vetette a szemükre, hogy ha az istenekkel társalognak, akkor ez nem jelenthet különösebb problémát a számukra. A bölcsek méltatlankodva kérték ki maguknak ezt a megbízatást. Nabukodonozor azonban nem csak halálos ítéletet ígért számukra, azt mondta, hogy házaikat szemétdombokká teszi, ha nem jelentik meg különös álmát, és annak értelmét. Mivel ebben az időben a legelső héber foglyokként Babilonba hurcolt Dániel és társai is az írástudók köréhez tartoztak, rájuk is kiterjedt e fenyegetés. Ezért fordultak imáikban Istenhez, aki Dánielnek megjelentette mind az álmot, mind annak értelmét.

Aki Dániel könyve 2. fejezetét tüzetesen elolvassa, sok jelentőségteljes mozzanatra lesz figyelmes, még az álom megjelentése előtt. Ilyen például az, hogy miután éjszakai látásokban Dániel megkapta az álmot, rögtön az udvarmesterek fejedelméhez küldetett, hogy jelentsék meg a királynak, ne veszíttesse el a babiloni bölcseket. Az ellenségszeretetnek az Újszövetségből ismert tanítása, amely a Hegyi beszéd Máté evangéliuma 5. fejezetében lejegyzett részletében található, már itt sajátja volt a hívő emberek gondolkodásának. Azután szintén fontos mozzanat, hogy Dániel a király elé kerülve azon nyomban elhárítja magától a dicsőséget, Istenre tereli az uralkodó figyelmét, mint akinek egyedül van hatalma a jövőbe látni, és abból bizonyos eseményeket az emberek számára megjelenteni. „Nem én vagyok bölcsebb másoknál – mondja határozottan Dániel -, hanem Isten jelentette meg a titkot nekem, aki számodra, Nabukodonozor király, már előtte kinyilvánította akaratát.” Mindezekre a részletekre azért kell figyelnünk, hogy teljesebbé váljék a prófécia magyarázata, és körülményei is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az emberi történelem, mint szobor

Ezután adja elő Dániel próféta magát az álmot, és csatolja hozzá annak értelmét. Nabukodonozor álmában egy hatalmas szobrot látott, amely óriási méreténél fogva lenyűgöző volt, orcája is fénylett, jóllehet ábrázatát rettenetesnek látta. Ez a szobor nemesfémek csökkenő érték-sorrendjében állt előtte, vagyis a feje színaranyból volt, a vállai és a kezei már csak ezüstből, az oldalai és a hasa csupán rézből, két lábszára vas volt, a két lábfeje azonban már csak a vas és cserép elegyéből állt. Az aranytól indultunk, és a sárig jutottunk: aligha lehetne döbbenetesebben kifejezni az emberi történelem egyszerre statikus, és egyszerre leépülő jellegét. A történelmet mi nem szoktuk szoborhoz hasonlítani, hanem inkább annak „folyásáról”, „hullámzásáról” beszélünk.

Tudnunk kell azonban, hogy II. Nabukodonozor idején különösen sok szobrot állítottak a birodalomban, az egyik ilyen fenn is maradt, mely Babilóniát oroszlánként személyesíti meg, amint éppen maga alá gyűr egy embert. Magának Nabukodonozornak szoborállítási hajlandóságáról Dániel könyve 3. fejezete is beszámol. Hogy Isten szoborként mutatta be az emberi történelmet, abban annak is szerepe volt, hogy így mintegy a babilóniaiak nyelvén közeledett az uralkodóhoz. A szobor statikus jellegét azonban a fémek egymás utáni váltakozása a változás képzetével szélesíti ki, és egyszerre sugallja az emberi történelem monumentális, ugyanakkor törékeny jellegét.

Az álomban azonban más is történt. Míg a hatalmas szobrot látta maga előtt a király, arra lett figyelmes, hogy emberi kéz érintése nélkül egy kőszikla mozdult el a helyéről, és indult el a hegyről lefelé, nekicsapódva a szobornak, mintegy annak lábára esvén. Mivel agyaglábakon állt – azóta használjuk ezt a hétköznapi fordulatot -, a szobor nem tudott ellenállást kifejteni a leeső kősziklával szemben, meglódult, és darabjaikra törve szétzúzódott. Akkor fölkerekedett a nyári szél, és mint a pelyvát fújta el mind az aranyat, mind az ezüstöt, mind a rezet, mind a vasat és cserepet. Az így üressé vált síkon az a kőszikla, amely kis kőnek látszott, most nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.

Ez az eseménysorrend alkotta a próféciát, és ezt megfigyelve és megfejtve láthatjuk meg mélyreható értelmét.

Az emberi történelemnek vannak fényes időszakai, de alapjában véve rettenetes. A bűn borzalmas következményei szántják véges-végig.

Könny és vér – ez a történelem.

Ha elmélyedünk benne, egyszersmind visszaborzadunk, és szinte minden múltbeli esemény fájdalommal tölthet el. Dániel próféciája előtt Habakuk próféta beszélt erről könyvének második fejezetében, annak nevezetes „öt jajmondásában”. Habakuknak ez a jövendölése kulcsot ad nemcsak ehhez az álomhoz, hanem a további kilenc látomássorozathoz is. Az emberi történelem azonban ebben a formájában szerencsére nem lesz örök érvényű. Egyszer vége szakad ennek a gyalázatos történelemnek. Vége szakad – méghozzá drámai módon, emberszemek számára nem előre-láthatóan és kikövetkeztethetően, hanem gyors közbeavatkozással.

A kőszikla, mely (kétszer is hangsúlyozva mondja a második fejezet) „kéz érintése nélkül” hull alá, jelképes értelmet hordoz. A kőszikla Mózes V. könyve 32. fejezetétől fogva messiási jelkép. Azonosítását maga a Megváltó végezte el Máté evangéliuma 7. és 21. fejezeteiben. Jézus Krisztus második eljövetele tesz pontot ennek a vészterhes történelemnek a végére. Lezárja azt, és egyben egy új világot készít elő. A régiből vajmi keveset tud használni az újra, egyes egyedül a megváltozott emberszívek fogják túlélni a drámai végkifejletet. Akik életükben a kősziklára estek, azok fognak örökké élni, akik ezt a lehetőséget elmulasztották, azokra a kőszikla esik majd rá, és szétmorzsolja őket, ahogyan Jézus Krisztus maga utalt vissza erre a jövendölésre, és egészítette ki a legutóbb idézett evangéliumi helyen (Mt 21,42-44). Akik az életükben a lelkiismereten keresztül munkálkodó Szentlélek vagy a hit által munkálkodó isteni erők segítségével megváltoztak, ott lesznek az örök életben, méghozzá meglehetősen sokan, hiszen a „nagy hegy” ezt a reménységet erősíti. Ez tehát a prófécia távolra mutató ága. Felöleli az egész emberi történelmet, kiindulópontjától (a próféciát pontosan datálja Dániel 2,1, ennek alapján i. e. 603-ra tesszük kijelentésének időpontját) egészen a legvégső időkig, tehát nemcsak a földi történelem lezárulásáig, hanem az örök életig.

A távolra mutató idősíkon belül azonban meghúzódik egy folyamatosan közelképet mutató idősík is. Ezt fejthetjük meg a négy fém azonosításában.

Az arany azonosítását maga Dániel végzi el, amikor azt mondja a király előtt, hogy „te vagy az arany fej” (Dn 2,38). A színaranyból készült fej tehát nem egyszerűen Babilóniát, hanem egész pontosan a nabukodonozori Babilóniát jelképezi. E király 562-ben bekövetkezett halála után ugyanis egyre inkább hanyatlani kezdett a birodalom, ahogy ezt a következő vázlatpróféciákban a sasszárnyait vesztő oroszlán képében fogjuk majd látni, míg végül Belsazár idejében egészen tönkre is ment.

Igen figyelemreméltó az ezüst kettős jellege, vagyis az, hogy Babilóniát nem egyetlen ország fogja leigázni, hanem a médek és a perzsák szövetsége. A perzsák vezették be az ezüstpénz használatát a történelemben, fennsíkjaikon elterülő bányáikból nagy mennyiségben termelték ki ezt a nemesfémet. Előbb a médek, később a perzsák kerültek túlsúlyba ebben az államszövetségben, ezt azonban már csak a második vázlatprófécia fogja részleteiben kifejteni.

A perzsákat felváltó nagy sándori Görögország szintén jellegzetes fémmel, a rá jellemző rézzel vagy bronzzal szerepel a próféciában. A világhódító Nagy Sándor haderejének, falanxainak jellegzetes féme volt ez.

Görögországot Róma váltja majd a történelem színpadán, és – jól figyeljünk rá! – szakadatlan vezeti a világot, egészen a vég idejéig, hiszen a lábfejekben látszólag megtörik a vas azzal, hogy cserép társul hozzá, másfelől azonban tovább folytatódik, és e két egymással tartósan nem elegyülő anyagnak a talapzatán áll a világ. A Római Birodalmat felváltják középkori utódállamai, melyek továbbviszik a római politikát, diplomáciát, jogi és vallási gondolkozást, ugyanakkor a magukkal hozott ázsiai eredetet sem tagadják meg, amelynek jelképe az agyag, a cserép.

Európa népei a népvándorlás több hullámával Ázsiából érkeztek e kontinensre, és hasznosították a maguk számára Róma örökségét. Európa népei folyton egyesülni, egységesülni akarnak, ezt tették már a kora középkortól fogva, miután 476-ban a Nyugat-Római Birodalom bukásával új helyzet állt elő a történelemben. Az egyesülés szándéka azonban főként a történelem végső szakaszában lesz nyilvánvaló, az európai egységtörekvések ekkor tetőződnek. Erősödésük ugyanakkor olyan végzetes gyöngeséget takar el, majd tesz nyilvánvalóvá, amely rohamléptekkel segíti elő a végső drámai események kibontakozását.

Hogy Krisztusnak közbe kell lépnie, arra számos ok mutatkozik, ezt a további vázlatpróféciák részletesen elénk tárják.

(A tanulmány második részét is megtalálhatja oldalunkon)

Szerző: dr. Reisinger János