Az emberi civilizáció határtalan fejlődésébe vetett hitnek a múlt század utolsó évtizedeiben bekövetkezett megrendülése óta az egyik legnyomasztóbb általános félelem a jövőtől való félelem. Valóban ijesztő globális krízisekkel kell szembenéznünk. Nem múlik el nap, hogy ne hallanánk ökológiai, túlnépesedési, egészségügyi vagy gazdasági válságról (hogy a mostanában legzajosabb migrációs válságot ne is említsük). Az emberiség jövőjével kapcsolatos, annak kézben tarthatóságát hirdető össznépi optimizmus – amely a felvilágosodás koráig nyúlik vissza, és annak tudományosságában gyökeredzik – szertefoszlóban van. Nem meglepő hát, hogy a történelem nagy ingája, amely nemrég a „megváltó tudomány” szélsőpontjáig lengett ki, most a másik végpont irányába kezd visszalendülni: a jövő bizonytalanságát átérző emberek sokasága válogatás nélkül fordul a transzcendencia, a misztikum valamely fajtája felé.

A kínálat bőséges. A jövőtől való félelem aprópénzre váltásának – értsük ezt a szellemi színvonal viszonylatában, vagy akár szó szerint – egyik tipikus esete a horoszkóp. Jószerével nincs az a magára valamit adó sajtótermék, amely ne közölne legalább egy rövid horoszkóprovatot. És persze a kártyavetés, a tenyérjóslás vagy a régi jó kristálygömb reneszánszának is tanúi vagyunk.

E rövid áttekintésnek semmiképpen sem célja a jövő bizonytalanságából fakadó félelem bagatellizálása vagy a természetfelettire irányuló megoldáskeresés elutasítása. Határozott célja viszont az utóbbi kapcsán a megfontoltság és a gondolati igényesség ajánlása. Ugyanis a természetfelettivel kecsegtető alternatívák esetében is igaz a mondás: nem mind arany, ami fénylik.

Az önmagát általában a ráció szféráján túlra pozícionáló transzcendencia kapcsán sem kell lemondanunk a józanész használatáról. Erre nézve álljon előttünk Nabu-kudurri-uszur király példája (a király neve magyaros átírásban így található meg a forrásokban: Nabukodonozor vagy Nabukadneccár). Az i. e. 7-6. században működő Újbabiloni Birodalom legjelentősebb uralkodója egy ízben felzaklató álmot látott. Rettenetes tekintetű szoborkolosszus jelent meg előtte, amelynek feje aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábfejei pedig részben vasból, részben agyagból készültek. (Megjegyezhetjük itt: innét ered az „agyaglábakon áll” szólásunk). Az álom folytatásában egy hirtelen alázuhanó kőszikla ledöntötte agyaglábairól és szétzúzta a kolosszust, míg maga a kőszikla heggyé növekedett és betöltötte a Földet. A király, akit szintén gyötrően foglalkoztatott a jövő, azaz birodalma jövője, isteni üzenetet sejtett az álomban, de nem értette azt. Hívatta hát a tudósait illetve varázslóit – e két foglalkozás ez idő tájt nagyjából egyet jelentett –, hogy a segítségüket kérje az álom megfejtésében. És itt jön a józanész használatának példaértékű mozzanata: nem egyszerűen az álom megfejtését kérte a varázslóktól, hanem azt is, hogy mondják el neki először magát az álmot. A rendhagyó felvetés abszolút ésszerű volt: ha valaki istennel vagy szellemekkel érintkezik – miként ezt az egykori varázslók állították magukról (s állítják a maiak is) – nem jelenthet számára problémát egy ilyen apró többletkívánság teljesítése. A király megteremtette ezáltal a misztikus „szolgáltatás” hitelességének ellenőrzési lehetőségét. Talán mondani sem kell, hogy a varázslók csúnyán elhasaltak a próbán. (Az álom magyarázatáról itt írtunk.)

Ám a történet nem ér itt véget. Volt ugyanis valaki a birodalomban, aki mind az álmot, mind annak jelentését el tudta mondani a jövő miatt aggódó uralkodónak. A fogolyként Babilóniába hurcolt héber Dániel egész világtörténelmet átfogó magyarázata máig elolvasható az általa írt könyvben, az ószövetségi iratok között.

Prancz Zoltán