… szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt – mondta Isten az első emberpár teremtésekor a Genezis leírása szerint. A házasság mint a legszorosabb társkapcsolat, az abból kibontakozó család, végső soron pedig az emberiség és a társadalom eredete tárul itt elénk.

Hogy az embernek valóban nem jó egyedül, aligha vitatható. A – bizonyára – legtöbbünk személyes tapasztalatán túlmenően olyan súlyú gondolkodók erősítettek rá erre, mint például Arisztotelész, aki az embert zoon politikonként, közösségi lényként határozta meg. S persze mesterét, Platónt sem hagyhatjuk említés nélkül, az államról írt vaskos műve okán, amelyben az ideális társadalmi berendezkedés elméleti alapjait kísérelte meg lefektetni.

A téma kimeríthetetlennek bizonyult. A már-már fapadosan egyszerűnek tűnő címadó igazság újabb és újabb mélyrétegei tárultak fel a történelem illetve a gondolkodástörténet során. Gazdag „vadászterületet” kínálkozik e téren a kortárs gondolkodók számára is – sőt, számukra különösképpen.

Egyikük például, Charles Taylor, érdekes felvetéssel kapcsolódik be az emberi jogok és kötelességek, avagy az emberi együttélés körül zajló évszázados vitába. „Atomizmus” című esszéjében egy túlélő túra képét idézi meg, amit a Nagy Rabszolga-tótól északra, egy fejszével és egy csomag vízhatlan gyufával kell teljesíteni. Persze gyorsan világossá teszi, hogy a túlélő túra a társadalmon kívüli fizikai létfenntartást reprezentálja. Kevesen lennének rá képesek – mondja –, és akik igen, azoknak is rideg, embertelen élete volna. Tehát az ember önmagában nem elegendő: nem tud elszigetelt, atomi módon létezni – vonja le a konklúziót.

Ám a felvetés izgalmasabb része még csak ezután jön. A társadalmi lét kapcsán sokkal többről van szó ugyanis annál, mint hogy a munkamegosztás és a társulás egyéb előnyei révén könnyebben tudjuk fenntartani magunkat, és összehasonlíthatatlanul kényelmesebben élhetjük mindennapjainkat, mint egyedül a vadonban. „Hogy mást ne mondjunk, a tét itt nem a túlélő-tábor értelmében vett fennmaradás – idézzük magát a szerzőt –, hanem valami más. Az ember társadalmi természetét valló elméletek nem csupán annyit állítanak, hogy az ember nem képes egymagában fizikailag fennmaradni, hanem sokkal inkább azt, hogy specifikusan emberi képességeink csak a társadalomban fejlődnek ki. A társadalomban élt élet … szükségszerű feltétele … a morális személlyé válásnak is a szó teljes értelmében, továbbá a teljes mértékben felelősséggel bíró, autonóm lény kifejlődésének is.”

Azaz – gondolhatjuk tovább Taylor gondolatait –, ha valaki luxuskörülmények között élne is, tegyük fel, egy szép, pálmafás, de lakatlan sziget ötcsillagos szállodájában (helikopterről engednék le neki naponta háromszor a svédasztalt, korlátlan wellness, beach, bounty, és így tovább), akkor sem tudna emberi életet élni, mondhatnánk: nem tudna ember lenni. Egyszerűen azért, mert embervoltunk elemi módon feltételezi a más emberekkel alkotott közösséget, a szűkebb és tágabb társadalom jelentette, hol boldogító, hol keserves „társasjátékok” végtelenül sokrétű interakcióit. Kizárólag e megszámlálhatatlan finom szálból szövődő kapcsolati hálóban teljesedhetnek intellektuális és érzelmi igényeink, fejleszthetünk ép jellemet és személyiséget, tanulhatunk szeretetet, béketűrést, konfliktuskezelést, kommunikációt, önismeretet, önkontrollt, önkifejezést, az örömök teljes értékű megélését és megosztását – s napestig sorolhatnánk még, hogy mi-mindent, ami elementárisan emberi.

„Miképpen egyik vassal a másikat élesítik, akképpen az ember élesíti az ő barátjának arcát” – idézhetünk zárszóként is egy bibliai kijelentést, tömören összegezve vele az eddigieket; de akár József Attila költőien találó sorait is választhatnánk: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”

Nem jó tehát az embernek egyedül – jusson eszünkbe, s mindaz, ami mögötte van, ha olykor kissé besokallunk és félrehúzódunk az emberektől, hogy ne oltsuk ki magunkban véglegesen a kedvet idővel visszatérni közéjük.

Prancz Zoltán