A magam részéről sajnálatosnak tartom a kereszténység szétparcellázottságát, mégsem ezt látom a mai világ legfájóbb betegségének és hiányosságának. Ha valaki a Bibliából meríti hitét, abban az a felszólítás szerepel, hogy „Mindenkit tiszteljetek” (1 Pét 2:17), vagyis ne csak keresztény a keresztényt, hanem a muzulmánt, buddhistát, és az ateistát is. Nem léphetünk mások lelkiismeretének helyére, s bár bizonyságtételre kötelez bennünket az isteni szeretet parancsa, vallásunk kérlel, és nem kényszerít; hív, és nem erőszakol, ez utóbbinak egyetlen formájában sem: mind az egyéni-indulati, mind politikai- manipulatív módját elutasítván.

Az ég segítségéért tehát nem annyira a sok keresztény felekezet okozta botrány kiált, hanem az, hogy Isten Igéjét nem ismerjük. Sem a világ, sem a kereszténység. A világ is pontosan tudná, mit üzen Isten, ha azt a keresztények tudnák, megszólaltatnák, képviselnék.

Ez a bajok gyökere. Ebből nő ki az is, hogy sok felekezet létezik. Magamutogató vallásosságban ma Magyarországon nincsen hiány; sokan, egyre többen vallják, hogy hisznek Istenben, de Igéjét nem ismerik. Megelégszenek azzal, hogy „mi nem vagyunk ateisták”, „vagy családunk régi katolikus, református stb. család”. Ezekkel a jelszavakkal élnek tömegek. Olyan ez, mintha tudnánk ugyan a köztünk élő apánkról és anyánkról, a magunk módján még szeretnénk is őket, de a beszédükre nem lennénk kíváncsiak. Vagy olyan, mint a mai serdülők joggal nehezményezett magatartása, akik szüleiket- nagyszüleiket csak akkor keresik föl, személyesen csak akkor állnak velük szóba, vagy hallgatják meg őket röpke pillanatokra, ha pénzre van szükségük, és ilyenkor ildomosnak látszik odafigyelni az idősebbek szavaira, jó tanácsaira.

Hiszünk Istenben, de nem vágyakozunk hallgatni, hogy mit mond- kérem, állapítsák meg személyesen, miféle hit és vallásosság keveredik ki ebből?

RJ