A meghatározás legszebb változataiból


„Elmondott egyet s mást a lelkiismeretről”, töprengsz és morfondírozol magadban, szinte magam előtt látlak, jó Theofilusom. Tudod, kik adtak nevet a lelkiismeretnek, mielőtt névtelenül is a világ alapja volt már. Elfogadod, hogy mindenki rendelkezik vele, ez az emberség csúcsára vezető felvonó, kivéve, ha az önáltatások kavicssorozata ki nem siklatja. Azt is láthattad, hogy összehorpasztottan is létezik, zörögve-csörögve még tovább közlekedő lanovka… De jó lenne most már egészen pontosan tisztázni: mi is tulajdonképpen a lelkiismeret? Hogy adottság is, melyet nem kértünk, ám kaptunk, és képesség is, amely romlásnak indul, ha nem rendeltetésszerűen használjuk; de mi a rendeltetésszerű használata? Egyáltalán mire jó? Még előbb azonban: micsoda?

A „Cui bono?” és a „Cui prodest?”, a „Kinek jó”, „Kinek használ?” és „Kinek fontos?” igen-igen jogos felvetések. Végül is ezek a kikerülhetetlen, a legelső és legfontosabb kérdések.

Igyekszem egyszerű levezetést adni. Ne feledd azonban: egész életünk mérlegeléséről vagy felfüggesztési pontjáról van szó, ha a lelkiismeretet szeretnénk valamiképpen meghatározni. Nem látszik a legkönnyebb feladatnak, különösen akkor, ha a napi dolgozatjavítás hajszájában fogok hozzá.

Tapasztalod, kedves Theofilusom, hogy életünk fennmaradásához szükségünk van táplálékra, azután még inkább folyadékra, s legvégül, de legesleginkább levegőre. Az első nélkül hónapokig is elélhetsz – a Guinness-rekordok könyve szerint egy indiai fakír közel négy hónapig megvolt szilárd táplálék nélkül –, a második nélkül már csak hetekig – jelenleg körülbelül három hét a kiszáradásmentes idő –, de a harmadik, a levegő nélkül legfeljebb négy-öt percig bírjuk ki. Ahogy a szervezetünknek, a belső emberünknek is – nevezzük léleknek, éppen a lélegzetről, a levegővételről – táplálékra van szüksége. De mi is az emberi lélek legeslegfőbb szükséglete? A helyes döntés? Az is. A tudás? Az is.

Platón írja az Államban:

„Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság.” (IV. könyv, 444. c)

Az emberi lélek szükséglete, hogy igazságban éljen, és ő maga is igazságos legyen. Mikeás próféta évszázadokkal Platón előtt mondta:„Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mik 6:8)

Az ember legfőbb szükséglete, hogy ne csak beszéljen az igazságosságról, hanem tegye is, s ha vele nem éppen igazságosak, „szeresse az irgalmasságot”, legyen megértő, megbocsátásra kész, nagylelkű. És akkor se adja fel az igazság követését! Ha pedig ebben győzelmeket arat, ne bízza el magát, ne tartsa saját érdemének, mert mindezt segítség nélkül nem érhette volna el. Az ember legnagyobb szükséglete az igazságosság, ezáltal tanulja meg a szeretetet, ezáltal nyer és szerez másnak is örömet, s ezáltal lesz igazán boldog, beteljesedett az élete.„…kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést és a szelídséget.” (I. Tim 6:11) De mi az igazság, és mikor működik az igazságosság? Mindenki jót vár el önmaga számára, közel- és távolvalótól egyaránt. Az igazság és igazságosság rendkívül egyszerű kívánalma, mércéje az, hogy amit magunknak elvárunk, azt a jót másoknak hasonlóképpen megadjuk. Az igazságosságnak bennünk levő mértéke a lelkiismeret.

Egy mai etikából idézem a pontos megfogalmazást: „Nemcsak az emberi test működési rendjébe van beleírva a szeretet törvénye – ahol a tagok egymásért és a test egészéért élnek… –, hanem az emberi lélekbe is. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miképpen, de tényszerű valóság, hogy lelkiismeretünk teremtésbeli adottságként hozzá van igazítva a hiteles erkölcsi mértékhez… Ehhez képest ítéli a saját cselekedeteinket vagy a másokét igazságosnak vagy igazságtalannak, jónak vagy gonosznak… A lelkiismeret az erkölcsi önkontroll nagyszerű képessége.” (Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye. Bibliai etika)

A lelkiismeret tehát az igazságosságnak mint legnagyobb szükségletnek és mint legnagyobb törvénynek az emberi lénybe helyezett képviselete, a találó kanti megfogalmazással valóban „ítélőszék”, mindenkiben ott élő egész bíróság, ügyészségestől, ügyvédestül, bíróstul. Hatalmas képződmény vagy építmény, amelyet nem ember alkotott, hasonló a földgolyóhoz, melyet létrehozni nem, legfeljebb pusztítani vagyunk képesek.

Jézus Krisztusnak a Hegyi beszédben adott meghatározása szerint a lelkiismeret törvénye a Földön található legnagyobb törvény; sem vallások, sem egyházak, sem egyes emberi tekintélyek nem állhatnak fölötte, csupán Isten szava. A lelkiismeret törvénye minden törvények törvénye, végső összefoglalása, összegzése:

„Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” (Mt 7:12)

Ez a lelkiismeretnek a legátfogóbb és leggyakorlatiasabb, a legkeresetlenebb szavakkal kifejezett törvénye. A lelkiismeret azért létezik, hogy ennek a törvénynek érvényt szerezzen. Minden más erkölcsi törvény a lelkiismeret törvényéből következik, vagy arra vezethető vissza, ha valóban igaz. Olyasvalami ez, mint a fizikusok állítása szerinti lehetőség, hogy ti. egész földgolyónk egy pingponglabdába sűríthető össze. Van ilyen sűrűség, ekkora hatalmas világ is belepréselhető. Voltaképpen ez a pingponglabdányi gömb tömény energia. Ilyen a lelkiismeret is.

Ne gondold, kedves Theofilusom, hogy ezt a törvényt csupán a Biblia mondja ki, és aki elfordul a Bibliától, elfordulhat a lelkiismeret törvényétől is. Pazar változatosságban akadtam rá a lelkiismeret törvényének – az ószövetségi „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” és fentebb idézett újszövetségi változatának – párhuzamos megfogalmazásaira. Csupa-csupa gyönyörűség, tengermélyről felhozott színes korall, vagy bányamélyből előkerült tündöklő ásvány – mihez is hasonlítsam az emberiség legszebb műveit, a lelkiismeretre rácsodálkozó, érte köszönetet mondó megfogalmazásait!

Biztosan hallottál az ázsiai kirgiz népről; vándorló, mostoha életkörülmények között küszködő népcsoport. Közmondásaik közül idézem a következőt: „Vágd magadba a kést, és ha nem fáj,akkor vágd a másik emberbe is!”  Lehet ezt nem érteni, kedves Theofilusom? Van ember, aki nem borzong bele, ha ezt hallja? Hányszor vágjuk a másikba – legalább-is a szavak, az indulatok kését! Ugyanez jólesnék nekünk magunknak? Nem jajdulnánk-e föl, ha azt, amit adunk, mi kapnánk?

A lelkiismeret mindenki által elismert és elfogadott törvény – tudatlanul és kimondatlanul is. Megdönthetetlen igazság – eszmeileg. Hiszen ki akar rosszat – önmagának? Mégis, a hétköznapokban a leggyakrabban megszegett törvény: Ha nem akarva is, rosszat teszünk önmagunknak. Nem az a baj, hogy ezer törvényt és szabályt lábbal taposunk; az a legnagyobb baj, hogy azt az egyetlenegyet nem becsüljük kellőképpen, amelyet mindannyian ismerünk és elismerünk, s melyből minden más következik.

Mi, emberek, azonban legkevésbé vagyunk következetesek. A logikát kineveztük az ész tornamutatványának, okoskodunk jobbra-balra, játsszuk a nagyot, még ilyesmi is elhagyja a szánkat, hogy „legális, de nem morális”, azaz „jogszerű, de nem erkölcsös”, még pontosabban „jogszerű, de erkölcstelen”, tehát bevezettük „az intézményesített bűnösség” korát, ahogy valaki napjainkban megnevezte (Török Endre: Világtudat és regényforma. Lev Tolsztoj).

A kirgizek után Kína felé veszem utamat, Theofilusom. Kon-fucius mondása arra világít rá, hogy a lelkiismeret törvénye minden életkorban igaz és megfellebbezhetetlen. Hány kamasz panaszkodik ugyanis arról, hogy a felnőttek nem értik meg, félreismerik őt! És hány felnőtt, sőt meglett aggastyán pergeti vissza elbeszéléseiben életét, hogy csak meg nem értést kapott társai részéről! Ezeknek mondja a kétezer-hatszáz éve élt bölcs:
„Ne azon szomorkodj, hogy az emberek nem ismernek téged, hanem azon szomorkodj, hogy te nem ismered az embereket!”

Ha fáj a figyelem hiánya, ha fojtogatnak a félreértések, lebecsülések, megszégyenítések, jó ezeket a nemszeretem ügyeket is a lelkiismeret ítélőszéke elé vinnünk: Vajon a magunk részéről nem okoztunk-e ugyanolyan károkat másoknak? S ha mások lelkében vélhetőleg ugyanez a keserűség alakult ki, mint bennünk, a változtatásra szolgáló döntést mi hozhatjuk meg legelőbb! Ne késlekedjünk! A lelkiismeret szerinti élet mindig cselekvésre kötelez. Ne sebeidet nyalogasd – hagyjál fel inkább azzal, hogy sebet fakassz!

Kína után Görögország felé kanyarodjunk. A lelkiismeret törvényének mint a legegyetemesebb emberi törvénynek első megszólaltatója Szókratész volt az európai kultúrában. Tanúságtételéért, mint tudjuk, az életével fizetett.

A gimnáziumi testedzésen – amelynek a szellemi nevelést kiszorító egyedülvalóságát a perzsák elleni háborúkkal magyarázták – testileg megerősödött, de értelmileg gyenge fiatalembereket a görög bölcs kérdésekkel tanította a gondolkodásra. Ha egy-egy kérdésére a testedzések szüneteiben pihenő ifjak gyors válaszokat adtak, Szókratész megjátszotta a tudatlant, és újabb kérdéseket tett fel. Így történt azután, hogy ugyanarra a kérdésre egy-két órai beszélgetés után a fiúk egészen eltérő válaszokhoz jutottak. Emezekkel csak véleményt pufogtattak, amazokkal, a további kérdések vezette út végén, már tudáshoz jutottak. Ez volt a maieütiké tekhné, a bábáskodási módszer, mellyel Szókratész azt bizonyította, hogy a testi javaknál fontosabbak a lelkiek, s a gondolatnál, de még a gondolkodásnál is fontosabb a – végiggondolás. A pártatlan, részrehajlás nélküli, azaz az igazságosságon alapuló végiggondolás.

Legnagyobb kérdését Szókratész a Platón megörökítette Gorgiász című párbeszédében így vetette föl:
„Inkább elköveted, vagy inkább elszenveded az igazságtalanságot?”

Az athéni ifjak válasza az első változatra esett. Inkább elkövetjük, mint elszenvedjük az igazságtalanságot. „A bűnt a nyomorúságnál jobban szereted.” (Jób 36:21) Szókratész azonban sorozatos kérdésekkel elvezette őket odáig, hogy ha más választásunk nincsen, inkább szenvedjük el az igazságtalanságot, semhogy elkövessük. Inkább velem tegyenek rosszat, mint én kövessek el rosszat másokkal. Inkább elszenvedem a bűnt, mint elkövetem. Ha végiggondolod, minden oldalról belátod, hogy ez az igaz.

Tetté formált lelkiismeret volt ez. Ettől félt akkor is legjobban, miként ma is, a világ. Az isteni törvénynek a lelkiismeretben adott életté változtatásától:
„…kéztől az ablakon, a tűztől a zsuptetőn, az ököltől
a kocsmában, a csatornába taszítástól
Nem félünk úgy, mint Isten szerelmétől.”
(T. S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban, részlet, Vas István fordítása)

Szókratészt végül is perbe fogták az athéni ifjak megrontása és istenkáromlás miatt. Védőbeszédében, a híres Apologiában még egyszer érvényre juttatta a lelkiismeret törvényébe vetett hitét. Arra a kérdésre, hogy miként lehet biztos abban, hogy mindig e törvény alapján gondolkodik és cselekszik, más szóval hogyan tudja megkülönböztetni a lelkében megszólaló sok hang között a lelkiismeret hangját, így felelt: „A lelkiismeret nem rábeszél, hanem lebeszél.” A „ne”, a „ne tedd” a gyakoribb megnyilvánulása. Azért ne tedd mással, mert neked sem lenne jó, ha veled tennék ugyanezt.

Kedves Theofilusom, Jézus Krisztus, a kirgizek, Konfucius, Szókratész–Platón után hadd említsem neked a meghatározások között a Józsi bácsiét is.

Közel tízéves kórházi találkozás emléke ez. Egy szobában feküdtünk. Amikor nagykamasz gyermekei bejöttek hozzá, s a többi betegnek éppúgy köszöntek, sőt hogylétünkről is érdeklődtek, este megkérdeztem tőle:
–Józsi bácsi, olyan rendes gyermekeid vannak. Hogyan, mivel nevelted őket?
–Egyetlen mondattal – felelte. – Amikor hazajöttek az iskolából, munkából, ők is tele voltak feszültséggel, panasszal. Leültünk a konyhaasztalhoz, meghallgattam őket. De majd minden beszélgetést azzal a mondattal zártam le, amit én is apámtól hallottam, ő meg nagyapámtól:
„Gyermekeim, csak azt várjátok el az emberektől, amit ti is megadtok nekik!”
Ez a lelkiismeret törvénye.

Kifogynék az időből, ha csupán a további legszebb változatokat is felsorolnám. Csatolom végezetül a házinénink, Lea néni vallomását is, a halála előtti napokból:
„Tudom, hol rontottam el az életemet. Nem azt adtam az embereknek, amit magamnak elvártam tőlük…”

Hány és hány különböző és mégis szakasztottan ugyanazt kifejező megfogalmazást állítsak még eléd? Láthatod, inkább bővében, mint szűkében vagyunk a szebbnél szebb felismeréseknek. Istennek legyen értük hála.
Így hát egy óhajtással végzem: Ó, Szókratészek, Józsi bácsik, Lea nénik országa… jöjj el mihamarabb!
Élj boldogul!

Reisinger János