A lelkiismeret mint adottság és képesség

– Van-e mindenkinek lelkiismerete?
Kedves Theofilusom, ez a te kérdésed rövid sms-ben. Nem is hinnéd, én is ezzel szoktam a diákokhoz fordulni, akár általános, akár középiskolába hívnak meg, hogy ott rendhagyó irodalom- vagy osztályfőnöki órákon szerepeljek. Miután bemutatkozom és az óra témáját a fiatalok tudomására hozom, mindig ez az első kérdésem:
– Van-e mindenkinek lelkiismerete?
A gyerekek általában elgondolkozva figyelnek, majd amikor arra kérem őket, tegye fel a kezét, aki „igen”-nel szavaz, erdőnyi kéz lendül a magasba, majd alig egy-két kéz a „nem”-re, de az esetek többségében még annyi sem.
Fiatal korban mindenki magától értődőnek veszi, hogy az emberek lelkiismerettel együtt kelnek és feküsznek.
Ám nem lennék tanár, kedves Theofilusom, ha az első kérdést második nem követné.
–Onoprienko úrnak is van lelkiismerete?
Értetlenség a sorokban. Ki az az Onoprienko úr?
Elmagyarázom, hogy ő az az ukrán bérgyilkos, aki közel hatvan embert ölt meg – „ezzel a két kezemmel”, ahogyan nevetve emelte két tenyerét a tévékamerák elé, rögtön hozzátéve, hogy ha nem tartóztatták volna le, a hetvenediket, nyolcvanadikat vagy századikat is megölte volna kellő fizetség fejében.
– Jól meggondoltátok az előbbi válaszotokat, hogy minden embernek van lelkiismerete? – faggatózom ezután. – Milyen ember az, aki pénzért ölni képes, és nem számít neki, hány embert? Az ilyennek is van lelkiismerete? Nem ölte meg azt már magában? Nem ölte meg vele együtt – az embert?
A gyerekek elgondolkoznak. Egy-egy megjegyzés felröppen, időleges tanácstalanság, de azután mégis megerősítik:
–Neki is van, kell hogy legyen lelkiismerete.
–Hogyan? Nevet, amikor arról beszél, hogy embereket ölt. Neki nincs lelkiismeret-furdalása? Mert ha nincs, lelkiismerete sincs – mondom az osztálynak tovább.
Látszik, hogy a gyerekek nagyon eltökéltek, hogy igenis, mindenkinek van lelkiismerete, mert a lelkiismeret olyan, mint a fej, a szív, a tüdő, anélkül nem nagyon születik ember. Ha meg életében egyet is elveszít ezek közül, nem nagyon éli túl. Mindazonáltal fejtörést okoz a jelenség: hogyan is képes valaki élvezni a rosszat? Nincs semmi, ami belül visszatartaná? Hol marad el bizonyos esetekben az „ellenségeskedés” a rosszal szemben? Hol késik a belső átvilágítás, az önvizsgálat, amelyről az előzőekben beszéltünk?
Először közismert múltbeli példákat említek a diákoknak, a Nérók, Napóleonok, Hitlerek, Sztálinok sorából. Nem kell külön magyarázatokat fűzni kegyetlenkedéseik valóságához. A történelemkönyvek is mintha az ő emlékezetüket öregbítenék, és nem azt a „láthatatlan történetet”, melyről Hamvas Béla beszélt, amely az emberiség igazi története – a hamis, hazug cselekményekkel szemben. Milliók naponkénti helytállása, kötelességeik lelkiismeretes teljesítése – ezért fordulhatott mára is egyet a Föld a tengelye körül.
A lelkiismeretlenség története tölti meg történelemkönyveinket, ahogy Vörösmarty írta Thomas Moore Ír Melódiái nyomán:

„…ámbár győzőnk neve büszke nyomokban
A történetirás lapjain égve ragyog,
Átok ül a szabadok szíveit gázolta dicsőség
Hadjárása fölött, átok örökre, s boszú.”
(Forget not the field)

A költői igazságszolgáltatáson kívül azonban hadd idézzem a történetíró igazságszolgáltatását. Méghozzá az egyik legnagyobbét, Tacitusét.
Ennek a római történetírónak van egy felbecsülhetetlen értékű mondata, Tiberius császár utolsó óráit ecsetelve: „A császárt már minden testi ereje elhagyta a halálos ágyán, kivéve a színlelést.”
Micsoda telitalálat ez a mondat! És nem is egy Tiberius van csupán benne! Még a halál közeledtével sem venni le a maszkot! Úgy látszik, annyira belenőtt, hogy teljesen a magáénak érezte. Színészkedés volt a császár egész élete. Megjátszott élet, és nem megküzdött élet. „Az a borzasztó – kiáltott föl egy német gondolkodó –, ha az ember ezerszer hazudik másnak, tízezerszer hazudik önmagának!” „Az ember csupa színlelés, csupa hazugság és képmutatás, önnönmagában is, másokkal szemben is. Nem akarja, hogy megmondják néki az igazat, s ő is kerüli azt, hogy megmondja a többieknek. (…) Csupa hazugság, kétszínűség és ellentmondás vagyunk. Mimagunk előtt is titkolózunk és alakoskodunk” – írja Pascal. „Minden ember őszintének születik, és mint csaló hal meg” – így Vauvenargues.
Színészi hajlamokkal jövünk a világra mindahányan. Akiből színész lesz, a pódiumon játszik, akiből nem, a hétköznapokban adja elő nagy alakításait. „Életbeli színház” – ez Babits Mihály egyik rövid, de annál találóbb írásának címe. Meg tudjuk játszani, hogy nincs lelkiismeretünk, mint az ukrán bérgyilkos is tette. Tudjuk színlelni, mintha nem lenne. De attól még van. Lehazudva is létezik.
Az előadás után lemossák az arcról a festéket. Esténként egyedül maradunk önmagunkkal. Onoprienkót is várja a cellamagány.
És akkor mit mondunk magunknak? Mivel szólítjuk meg önmagunkat?

Kierkegaard, a dán gondolkodó verset írt erről:

Az élet maszkabál, mondod.
És eljátszod szereped
az álarcosbálban,
a vég nélküli tréfálkozásban,
oly mesterien,
hogy eddig még senkinek sem
sikerült leleplezni téged.
Ha fölfeded magadat,
az is csak csalás.
Természetesen számodra
nem csupán tréfa mindez.
Álarc nélkül
már lélegezni sem tudsz.
Ha igazi ember egészen
közel kerülne hozzád,
elvenné lélegzeted.
Kényszerűségből kell tehát
álarcodhoz ragaszkodnod.
És ez kitűnően sikerül.
Mert álarcod mindenkiénél
titokzatosabb.
Nem gondolsz rá, hogy egyszer
eljön az éjfél, amikor
valaki leleplez majd?
Azt hiszed, hogy éjfél előtt
még meg tudsz lépni, nehogy
leleplezzenek?
(Álarcosbál, Csanád Béla fordítása)

De a mi irodalmunk is megörökíti ezt a mozzanatot. Ha egyedül maradunk, még szólni sem kell önmagunkhoz. A csöndben előbb-utóbb megszólal valami. A lelkiismeret.

Ha életedben, ebben a kegyetlen
hajszában egy-egy ritka pillanat
mélyén meghallod olykor a magad
hangját, azt a bágyadt kis neszt szívedben,
azt az éhen könyörgő tehetetlen
csecsemősírást, melyben a szavak
fekélyétől még tiszta, igazabb
éned irgalmat kérő jaja rebben:
miért támadsz rá nyomban? Puszta kézzel,
mint egy eszelős gyilkosnak, miért kell
torkon ragadnod és megfojtanod?
Azt hiszed, némább lesz, ha már halott?
Igaz, nem szól. De szörnyű bűze vádol,
s megtébolyulsz egy kis hulla szagától.
(Rónay György: Hat vers a korintusiakhoz, 1., részlet)

Hadd idézzem neked a sok költő után a filozófus Kantot, kedves Theofilusom, aki nem kevésbé költőien szólt e hangtalan hangról, e hang nélküli beszédről:
„Az emberben a belső törvényszék tudata (»amely előtt gondolatai vádolják vagy felmentik egymást«) a lelkiismeret.
Lelkiismerete minden embernek van, és belső bíró figyeli, fenyegeti és tartja általában respektus (félelemmel elegyes tisztelet) alatt; ez a benne lévő, a törvények felett őrködő hatalom nem olyasvalami, amit (önkényesen) ő maga állít elő, hanem lényéből fakadóan van meg benne. Mint árnyék követi, ha szökésre gondol. Az ember kicsapongásai és szórakozásai révén elkábíthatja ugyan magát, elaltathatja lelkiismeretét, mégsem kerülheti el, hogy időről időre magához ne térjen vagy fel ne ébredjen, s akkor rögtön meghallja a lelkiismeret félelmetes hangját önmagában. Legnagyobb elvetemültségében is legfeljebb arra képes, hogy már egyáltalán ne hallgasson erre a hangra, de hogy ne is hallja, az mégiscsak lehetetlen.
Ennek a lelkiismeretnek nevezett, eredendően intellektuális és (mivel a kötelesség képzete) morális adottságnak mármost az a különlegessége, hogy általa az embernek ugyan saját magával akad elszámolnivalója, ám esze mégis arra kényszeríti, hogy úgy intézze ezt, mintha egy másik személy parancsolta volna meg. Itt ugyanis jogi ügyet (causa) kell bíróság elé vinni. Viszont értelmetlenség olyan törvényszéket képzelnünk, ahol a lelkiismeret által vádolt személy ugyanaz, mint a bíró, hiszen ekkor a vádlott mindenkor veszítene. – Az ember lelkiismeretének tehát minden kötelesség esetében valaki másnak kell gondolnia magát (mint általában az embernek) – nevezetesen önmagát kell cselekedetei bírájának gondolnia –, hogy ne kerüljön önmagával ellentmondásba. Ez a másik mármost lehet valóságos vagy csupán eszmei személy, amelyet az ész teremt magának.
Az ilyen eszmei személynek (a lelkiismeret felhatalmazott bírájának) a szívek mélyébe kell látnia, hiszen a törvényszék az emberen belül ül össze; egyszersmind azonban mindenkit kötelezőnek is, vagyis olyan személynek kell lennie, illetve olyannak kell gondolni, amelyre vonatkoztatva minden kötelesség általában az ő parancsainak is tekintendő; mert a lelkiismeret a belső bíró minden szabad cselekvés felett. Az ilyen morális lénynek egyúttal minden (égi és földi) hatalommal rendelkeznie kell, különben nem tudná megszerezni törvényei számára a nekik megfelelő hatást (ami pedig szükséges része a bírói hivatalnak). Az ilyen, mindenekfölött hatalommal bíró morális lénynek viszont Isten a neve; ezért a lelkiismeretet a tetteinkért Isten előtt vállalt felelősség szubjektív elvének kell gondolnunk; mi több, ez utóbbi fogalom (igaz, csak homályos formában) mindenkor benne foglaltatik a morális öntudatban.
Ezzel mármost nem azt akarjuk mondani, hogy eszméje révén, amelyet lelkiismerete elkerülhetetlenül kialakít benne, az embernek joga, sőt kötelessége valóban feltételezni egy ilyen, rajta kívüli legfőbb lényt; ez az eszme ugyanis nem objektíven, az elméleti észben van adva számára, csupán szubjektíven, a gyakorlati ész által, amely kötelezi magát ennek az eszmének megfelelő cselekvésre; a gyakorlati ész eszméje az összes világlény analógiájára működve, csupán arra irányítja az embert, hogy a lelkiismeretet (amelyet religiónak, vallásnak is neveznek) úgy képzelje el, mint egy tőle különböző, ám mégis legmélyebb lényegében jelenvaló szent lény (a morális-törvényhozó ész) előtti felelősséget, s mint az igazságosság szabályainak vesse alá magát e lény akaratának; a vallás fogalma az ember számára itt csupán az az elv, amely szerint »összes kötelességét mint isteni parancsot ítélheti meg«.” (I. Kant: Az erkölcsök metafizikája, II.III.1. 13. §, Berényi Gábor fordítása)
Nem most, majd később bonyolódom bele mindabba, amibe itt Kant igencsak nagy hirtelen – szálaira bontanék jó néhány kérdést, amit most egy fonatban kaptál. Egyelőre azonban legyen annyi elég, hogy lelkiismerete tehát mindenkinek és mindig van, még akkor is, ha úgy látszik, mintha nem volna, vagy mikor vígan és dalolva teszünk rosszat, becsapva másokat és magunkat azzal, mintha a vétkeket oly könnyedén lehetne elkövetni.
Látod, kedves Theofilusom, ha idáig eljutunk, már könnyebben értjük a Bibliát is, amelyben Pál apostol azt mondja:

„Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekvő ember lelkének…” (Róm 2:9/a)

Senki sem érezheti jól magát a rosszban, és nem is érzi! Ne higgy a látszatnak, mintha ellenkezőképpen lenne!

„De aki vétkezik ellenem, erőszakot cselekszik a lelkén;
mindenki, aki engem gyűlöl, szereti a halált!” (Péld 8:36)

Vagy az esti lefekvések előtti elgondolkozások… A lelkiismeret eközben emelkedik föl, vagy inkább tör utat magának gyakran gejzírként, lávafolyamként:

„Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá. Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre és mikor ágyasházukban szenderegnek, akkor nyitja meg az emberek fülét és megpecsételi megintetésükkel, hogy eltérítse az embert a rossz cselekedettől, és elrejtse a kevélységet a férfi elől. Visszatartja lelkét a romlástól, és életét, hogy azt fegyver ne járja át.” (Jób 33:14–18)

Nem tudom, elfogadod-e, hogy a lelkiismeret adottság, vagy szebb kifejezéssel: születésünkkel kapott ajándék, amely végtelenül értékessé válhat, ha rendeltetésszerűen használjuk. Majd egy következő levelemben megpróbálok pontos meghatározást adni a lelkiismeret mibenlétéről, majd arról is, hogy mit is jelent rendeltetésszerű használata. Mostani levelem végére azonban még kívánkozik valami.
Emlékszel, azt írtam, a diákok általában nehezen vagy nem tudnak választ adni arra a rejtélyre, hogyan is lehetséges a lelkiismeret birtokában az önbecsapás, a színlelés és a színészkedés – legalábbis olyan tökéletes fokon, ahogyan az emberek azt általában művelik.
Egyetlen választ találtam erre, és talán mondanom sem kell, honnan, melyik könyvből.
A lelkiismeret él, létezik egészen halálunk percéig. Miközben azonban a lelkiismeret ellenében cselekszünk, és folytonosan magyarázgatjuk a megmagyarázhatatlant, az a tiszta belső látás fokról fokra eltorzul, elhomályosodik, maga a lelkiismeret legyengül, Pál apostol szavaival: „erőtelen”, „gyenge”, sőt „megfertőztetett” és „gonosz” lelkiismeret váltja fel az ajándékba kapott eredeti, tiszta helyét. Vagyis a lelkiismeret egyszerre adottság, de képesség is, egyszerre független tőlünk, ugyanakkor nagyon is a mi kezünkben van. Innen van, hogy lelkiismeret és lelkiismeret között gyakran ég és föld a különbség. Vannak érzékeny, kifinomult lelkiismeretű emberek, akik mély belső háborgást éreznek már egy-egy érdesebb szavuk kimondása után is, és remegve keresik a bocsánatkérés és a jóvátétel lehetőségét. És vannak, akik a mások arculverését is jogaik közé sorolják, és legföljebb azon háborodnak fel, hogy nem üthettek még nagyobbat. Vannak tehát aggályosan lelkiismeretes és léhán lelkiismeretlen embertársaink, akikkel te is meg én is körül vagyunk véve. Az előbbieknek örülünk, az utóbbiaktól sem szabad azonban elfordulnunk, sőt jelzés ez arra, hogy értük még többet kell tennünk. Tartanunk kell viszont attól, nehogy a megkeményedés helyzetei összeadódjanak, és a megkeményedés állapotába sodorják őket. Onnan nincs már szabadulás, még akkor sem, ha tudatára ébrednek elrontott voltuknak. Ézsau is könnyet hullatott, de már „nem találta meg a megbánás helyét” (Zsid 12:17).
Tudom, kedves Theofilusom, sok ember kétkedve rázza a fejét erre, és úgy véli, halálunk órájáig meg tudunk változni. Az igazság ezzel szemben az, hogy már jóval azelőtt visszafordíthatatlanul elrongálhatjuk lelkünket. Keménnyé tehetjük, mint a megtaposott útszélt, ahogyan Jézus mondta. A tulajdon lelkiismeretünket meghazudtoló életünkkel tehetünk ilyet. Ezért jegyezd meg a mondást:

„…mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16:26)

„Én magammal akarok békességben élni és nem a világgal” – Petőfi önvallomásáról is lesz szavam.
Addig is nézd meg, kérlek, a csatolt fájlt ismét: Vajda János versét mellékelem a jelenkori állapotok és a lelkiismeret viszonyáról.
Élj békességben a lelkiismereteddel!