Kedves Barátaim!

Sokáig gondolkoztam az elmúlt években azon: ha rangsort kellene tennem a kedvenc magyar költőim között, megtudnám-e tenni? Kit szeretek jobban: Kosztolányit, Adyt, Pilinszkyt, Babits Mihályt, Petőfit?
Persze, sorolhatnám a neveket tovább.
Nem is biztos, hogy a magyar irodalom eme nagyságai között sorrendet illő lenne felállítani! Mind költői alkotás gondolataiban ott rejlik, amit talán Latinovits Zoltán fogalmazott meg a legszemléletesebben Verset mondok című könyvében:”a vers az ember leganyagtalanabb röpülése, a legszentebb vallomása a létről, a kifejezhetetlenség körbetáncolása, a legszentebb játéka…”
Amikor elmerülök egy-egy vers olvasásában, számomra is mindig ez fogalmazódik meg. Most nekem tárta fel, önmaga létének, lelki mélységének, gondolatainak betűbe foglalt fájdalmát, vívódását, a világ előtt való leplezetlen kitárulkozását, élete drámájának vagy örömének, sokszínű megnyilatkozását.
Kivételes pillanatok, percek, órák ezek számomra, mindig minden esetben megszólítva érzem magam általuk, lélektől lélekig ható gondolati folyamatok ezek.
Ha már a lélektől lélekig tartó gondolatnál tartok, Tóth Árpádnak egy csodálatos versének is ez a címe:Lélektől lélekig. Talán az egyik legfájdalmasabb gondolata így szól:

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

De amikor elhárítjuk a lélektől lélekig fennálló akadályt és engedjük, hogy ezek a versek elérjenek hozzánk, sok éves tapasztalatból mondom, írom, hogy a maga valóságában megélhetővé válik Ady Endre Úr érkezése című versének egy részlete: “amikor a lelkünket roskadozva visszük”, akkor e mélységes gondolati tartalmak által jövünk rá, mennyire szüksége van az embernek elcsendesedésre, elmélyülésre, önmaga előtti kitárulkozásra, befogadásra, hogy lelkileg meggazdagodva éljen tovább.

Nem akarok sorrendet felállítani költőink között, de egy magyar költőt mégis kiemelek: József Attilát, mert ő írta le legtisztábban azt, hogy az ember a szenvedésre legérzékenyebb lény, az ember érzi leginkább a “Nagyon fáj” lelki-fizikai terhét.

Nagyon fáj, részlet:

“A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.”

Talán József Attila volt az a költő, aki életkörülményei miatt tudod a legmélyebben az egek felé kiáltani!
Keserű nekifohászkodás, részlet:

“Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.
Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.

Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.
Oda adom a vérem is, ha kéred.
– Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!

Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tőlem a talentumod.
Vagy mért faragtál énbelőlem Embert,
Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?!
Tudom, előtted el nem sáppadok –
Gyere Úristen, nézz meg – itt vagyok!”

Számomra a legmélyebb felfohászkodása: Isten! Kiáltunk hozzád című versében mutatkozik meg, szintén részlet:

“Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A fájdalomtól már semmit se látunk
És hiába, hiába tapogatózunk,
Nem érezzük meg a dolgokat,
Csak azt, hogy irtózatosan fájnak…

S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.
Szavunk gyapjúja megpörkölődik
És keserű füstként hordozza a szél,
Mert nem takarózik senki sem bele.
Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej…

Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,
Hogy a fájás leperegjen rólunk,
Mint a ludak tolláról a víz.”

Többek között az ilyen lelki mélységekről fogalmazta meg az imént említett tragikus sorsú színművész, Latinovits Zoltán, hogy ezek azok a sorok, amelyek már “a megszületésének pillanatában a hallhatatlanságra tartanak igényt!”

Kecskeméti János

Facebook kommentek