Azt írja Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című, 1968-ban megjelent könyvében (legutóbbi magyar kiadása: Helikon, Bp., 2014), hogy a modern nyugati társadalmakban veszendőbe ment mind az apa-, mind az anyaszerep, de kevesen gondolják meg az ezzel járó következményeket.

Az, hogy egyre kevésbé van a gyermekeknek édesapjuk, biztonságérzetüket rendíti meg már kiskorukban, és a munkához, a családfenntartáshoz sem szolgáltat mintát. Két súlyos, később kiütköző következmény ez. Az pedig, hogy az édesanya nincs otthon, hanem neki is kenyérkereső munkát kell vállalnia, azzal jár, hogy a női finomságot, tapintatot, gyengédséget nem adják át, s így a felnövekvő nemzedékek alkalmazkodóképessége egyre csökken. Nehezen viselik el egymást az emberek. Ezért kell annyit beszélni a másság jogairól, a toleranciáról, az erőszak ellen jogi úton védelmet nyújtani már a családokon belül is.

Az alkalmazkodást egy jó családban valóban meg lehet alapozni. Az édesanya mellett a gyerekek viszonylag nagyobb száma elősegítheti ezt – hogy ne „egyke” legyen, vagy ne a rivalizáló két, hanem legalább három testvér, aki megfigyelheti egymást, és a legszeretettebb közegben mintát vehet a majdani megpróbáltatásokhoz az életben.

Az alkalmazkodni tudás többletfáradsággal jár. Értelem, bölcsesség, szeretet szükséges hozzá. Tudatos cselekvés, mely tekintetbe vesz időt, helyet, állapotot, hogy ténylegesen azt nyújtsa a másiknak, amire annak szüksége van.

Nem taktika, körmönfont ravaszság ez – annak más nevet kell adni –, hanem életstratégia, messzenéző figyelem és bölcsesség. Nem is lehet egyszerre vagy gyorsan szert tenni rá. Kudarc, csalódás, s ki tudja, hogy még mi minden keserűség vezet el hozzá.

Azt különösebb megfontolás nélkül is érzi-tudja mindenki, hogy hányféle helyen vagy emberrel kapcsolatban kötelező az alkalmazkodás. Gyermekekkel, idősebbekkel, betegekkel, lesújtottakkal mind másképp kell viselkednünk. A jó ember-, élet- és világismeret bizonyára sokat segít az alkalmazkodásban, vagy itt is megfordíthatjuk a tételt: az alkalmazkodás gyakorlata építheti föl mindnyájunkban ezeket. „»Aki bölcs, számtalan szerepre alkalmas« – mondja a költő, mi meg azt mondjuk: Aki bölcs, minden haszonhoz és kárhoz alkalmazkodik.” (Comenius)

De tudjuk is, érezzük is ezt. Vegyük csak sorra már említett eseteinket. Nyilvánvaló, hogy a kisgyermekekhez messzemenően alkalmazkodnunk kell, akár a sajátunkról, akár másokéról van szó. Már az ilyen csöppségeknél fel van adva a lecke: ne csak úgy szeressük őket, ahogy mi elgondoljuk, vagy pláne, ahogy kényelmes, hanem a saját kis bontakozó egyéniségük szerint. Először a metakommunikáció, majd egyre inkább az értelmükhöz szóló példaadás, nevelés, tanítás a kötelességünk.

A kisgyermekek szolgálata azonban nem lehet egyenlő kiszolgálásukkal: hogy mindent úgy tehessenek, ahogyan éppen akarnának. Ha földre veti magát a gyermek hisztériázva, ha durván kitépi a játékot játszótársa kezéből, ha nem akar időben lefeküdni, s ezt a felnőttek rá is hagyják: nem magukkal tesznek rosszat elsősorban, hanem a vérszemet kapó kicsivel, aki egyre követelődzőbb, szemtelenebb, durvább lesz, és már az ún. első dackorszakban, háromévesen sem lehet bírni vele. Hová, mivé fog ez fajulni majd később?

Az igazi nevelés nem parancsolgatás, a saját kényelmünk biztosítása vagy éppen az idősebbek kényuralma a náluk később születetteken, hanem következetesség – olyan elvek mentén, melyekről meggyőződtünk, hogy helyesek. Szeretet kell, hogy kísérje ezeknek az alkalmazását, de az igazsághoz, az igazságossághoz való feltétlen ragaszkodás is.

Korunk nevelési elvei egyértelműen az elnézés, a lazaság, a kiszolgálás útját kövezik ki, ezért használhatatlanok. A rosszul értelmezett szeretet nevében elrontják a gyermekeket, akiknek még kiskorukban nincs lehetőségük arra, hogy érett fejjel gondolkozzanak. Később sokan bevallják, hogy egészen más nevelési elveket foganatosítottak volna szüleik helyében. Engedékenységgel sokkal több embert tettek tönkre, mint szigorúsággal – jóllehet ez utóbbi végletes esetei sem kívánatosak.

A Biblia, egyedül a Biblia képvisel következetesen józan elveket a gyermeknevelés tekintetében, főleg egy 3000 évvel ezelőtti irata, a Példabeszédek könyve bővelkedik tanácsokban: „Aki lágyan viseli magát saját dolgában, testvére annak, aki tönkretesz… A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság, a fenyítés vesszeje messze elűzi azt… Aki nem fegyelmezi gyermekét, gyűlöli a fiát; aki szereti, megkeresi őt fenyítékkel… Jobb a nyilvánvaló dorgálás a titkos szeretetnél.” (Péld 18:9; 22:15; 13:24; 27:5)

Ahhoz tehát, hogy alkalmazkodni tudjunk, ne hallgassunk emberi természetünk érzéseire, még kevésbé kényelemszeretetünkre, ne magunkhoz alkalmazkodjunk tehát, hanem a másik felől gondoljuk végig a dolgokat, és legyünk következetesek elveinkben, ne adjuk fel azokat akkor sem, ha egy-egy alkalommal talán elnézőbbek vagyunk, távlatilag viszont „tartsuk a helyes irányt”. A gyermeket akkor szolgáljuk, ha mai fegyelmezésünkkel holnap majd ő maga gyakorolja az önfegyelmet. A kiszolgálás ezt soha nem fogja eredményezni. Az igazi szolgálat mindig épít, a kiszolgálás – idő kérdése – tönkretesz.

Az alkalmazkodáshoz először is tehát a gondolkodásunkban kell rendnek lennie. Alapos, mély rendnek. Ez semmivel sem pótolható. Recept, jó tanács vajmi keveset ér enélkül. Az eredményes élet kezdete: a gondolkodásában megtisztult élet.

Amíg megnyugtatóan ki nem tisztázunk egy-egy kérdést, ne is lépjünk tovább. Ha mértékünk szüleink példája, vagy másoké, vagy éppen a modern pszichológia, pedagógia, járjunk utána, gondoljuk végig becsületesen, szembesítve a gyakorlattal, hogy mire mehetünk velük. Ha viszont meggyőződtünk, hogy a Biblia valóban Isten torzulásmentesen hozzánk juttatott üzenete, és felismertük minden emberi megfontolásnál biztosabb igazságait: ne késlekedjünk ezeket követni.

Maga a Biblia azonban arra is tanít mindnyájunkat, hogy nem elégséges csupán elvileg tisztán látnunk embereket vagy emberi élethelyzeteket, akikhez és amelyekben alkalmazkodnunk kell. Sosem lehetünk annyira bölcsek és felkészültek, hogy ne kellene igényelnünk személyes segítséget a mindig gondunkat viselő Istentől. Értelmünk hit által ragadja meg az isteni törvények igazságát, akaratunknak is működésbe kell lépnie azonban, hogy kellő időben és modorban képviselhessük azokat.

Sokszor hívő, vallásos emberek is elkövetik azt a – mások szemében, de ténylegesen is durva – hibát, hogy helyes elveket alkalmatlan időben vagy stílusban képviselnek. A keresztényeknek ez a fogyatékossága fokozottan ráirányítja a figyelmet arra, hogy a Biblia szerint a „mi” és a „hogyan” elválaszthatatlan. Nem lehet igaz dolgokat rossz lelkülettel, Lélek nélkül tenni. Valaminek az igazsága nem szertelen képviseletre, hanem éppen ellenkezőleg: a szó jó értelmében vett alázatosságra kell hogy késztessen. A mindentudó, büszke keresztény valójában nem keresztény. Az ember maga sosem lehet a mérték, még akkor sem, ha hívő ember. Ezt Isten fenntartotta a maga számára.

„Azért mi csak a szolgák alázatával segédkezhetünk, még akkor is, ha a dolgok menete a főszerepet osztja ránk.” (Pilinszky János) Az igazi alázatot az igazság ismerete mellett az Istennel való folyamatos kapcsolat eredményezheti. Ez az imádság értelme. Párbeszéd Istennel, hogy a jót, a nemeset, itt és most hogyan tegyük. Jézus Krisztus hagyta számunkra mindezekről is a legnagyobb példákat. A samáriai asszonnyal, Nikodémussal, Pilátussal folytatott beszélgetéséből különösen részletesen olvashatjuk ki az igazság, az igazságosság érvényesülésének gyakorlati feltételeit. Győzelmei mögött az húzódott meg, hogy folyamatosan kereste a kapcsolatot Istennel, a mennyei Atyával. Hit és imádság által vívta ki sikereit.

Ezért mondja Pál apostol: „Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab, és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által. Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban.” (Ef 4:14–15)

Reisinger János