William Rapsberry, Pulitzer-díjas újságíró találó gondolata szerint: „hogy milyen jól teljesítünk, az nem csupán adottságainktól és keménységünktől függ, hanem a társadalmi háttértől, összeköttetésektől, családi kapcsolatoktól, és – nem utolsósorban – attól, hogy milyen jól teljesítettek korábban szüleink. Az élet nem közönséges futóverseny, hanem váltófutás. Rengeteget számít, hogy az előttünk futónak mekkora az előnye, amikor átvesszük a kezéből a stafétabotot.”

Az előttünk futó váltótársak és az átvett stafétabot metaforája a felmenőinktől kapott örökségünket idézi meg, és persze ettől elválaszthatatlanul az általunk hátrahagyandó örökséget is (természetesen az örökséget a legtágabb értelemben véve).

Ám ha mindebbe mélyebben belegondolunk, hatalmas ellenmondásra bukkanhatunk. John Rawls például, a politikai filozófia kortárs „újraélesztője”, belegondolt a fentiekbe. „Az igazságosság elmélete” című vaskos művének tanúsága szerint arra jutott, hogy a modern demokráciák egyenlőséget hirdető eszmei alapvetésével szemben távolról sem vagyunk egyenlők. Túl azon, hogy nem mindenki örököl vagyont a szüleitől (ami azért már önmagában is jelentős aszimmetriát visz a társadalmi viszonyokba), a legkülönbözőbb képességekkel, vagy akár fogyatékokkal születünk, ugyancsak rendkívül különböző társadalmi, családi környezetekbe. E tőlünk abszolút független örökségek pedig lényegében meghatározzák a sorsunkat – az állampolgári jogok szempontjából fennálló egyenlőség mellett, vagy ellenére is. A váltófutás képéhez visszatérve tehát vannak, akik hatalmas előnnyel, míg mások hatalmas hátránnyal indulnak az élet nagy versenyében.

Rawls ezek nyomán egy gondolatkísérletet ajánl mindannyiunk – különösen a törvényhozók – figyelmébe. Eszerint egy igazságosabb és méltányosabb társadalom elérése érdekében a társadalmi viszonyokat a „tudatlanság fátyla” mögött kell kialakítani. Azaz úgy kell végiggondolnunk, milyen társadalomban szeretnénk élni, hogy elvonatkoztatunk jelenlegi állapotunktól, mintha nem tudnánk, milyen örökséggel lépünk be ebbe a leendő társadalomba. Mivel egyáltalán nem biztos, hogy okosak, szépek és gazdagok leszünk, mi több, lehetséges, hogy a leghátrányosabb helyzetűek között találjuk magunkat, mindnyájan egy olyan viszonyrendszer mellett tennénk le a voksunkat, amely az elesettebbeknek kedvez nagyobb mértékben, illetve próbálja minél elviselhetőbbé tenni a helyzetüket – véli Rawls.

A vázolt gondolatkísérlet lényegében egy olyan etikai megközelítés, amely nem konkrét etikai értékeket (például becsület, önzetlenség, nagylelkűség stb.) próbál dogmatizálni, hanem elvonatkoztatás révén mindenkivel magával mondatja ki, mi a helyes; a számtalan vélekedés mégis azonos irányba mutat.

Tudománytörténeti érdekességként megemlíthető, hogy Rawls felvetése bevallottan Kant hatása alatt áll, annak híres kategorikus imperatívuszán alapul. Ám mielőtt bárki a lexikon után nyúlna, vagy betöltené a Google-t: az egész filozofikus gondolatépítmény velejét az egyszerű jézusi aranyszabály adja: „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.”

Prancz Zoltán