„Naponta újra kezdi és naponta
elbukik ostobán
az ember.

Hajolj hozzá a porba,
s könyörülj nyomorán
türelemmel.”

              (Rónay György)

Örök kérdést feszeget a költő: miért bukunk el naponta és főleg a saját magunk által kitűzött szép törekvéseinkben? Miért van az, hogy az ember azt sem tudja megvalósítani a maga erejéből, amit mindig helyesel? Ki az, aki ilyenkor irgalommal odahajol hozzá, hogy türelmesen meghallgassa?