“A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
(Pilinszky János: Egy szenvedély margójára)

Mindannyian úgy járunk-kelünk a világ dolgai közt, mint ez a tengerparton játszó kisgyerek. De az a szenvedély, amelynek a költő által megragadott jelenetben mi is részesei leszünk, csak kevésszer adatik meg az életben. Ezek – a versben is megörökített – találkozások azok, ami nélkül nem lenne reményteli a gyorsan múló életünk.
Lehet ez egy jó könyv, egy napsütötte rét, egy ajtón átszűrődő dallam. Amit kapunk és mégis: mi is választunk, hisz elfogadjuk az Alkotójától.
Ahogy teljesen átformál bennünket egy találkozás a hétköznapokban is. Egy kedves macskakölyökkel a zegzugos esőverte utcán. A mosolygós fiatal lánnyal az illatos pékség pultjánál. És a kisfiúval… igen a kisfiúval, ott a kavicsos iskolaudvaron a menza és a kerékpártároló közt, hazatartva.
A pillanat egyszeri és örök. Nincs több ilyen. Ezért ragaszkodunk hozzá szenvedélyesen. Hisz egyikünk sem tudja megmagyarázni: miért neki, pont neki tárjuk ki egész valónkat. Egy mosoly, egy beszélgetés, egy játék erejéig. Mitől más ez a találkozás, mint a többi száz meg száz. De mi ketten érezzük, hogy ez a találkozás rendkívüli.
A leghíresebb hadvezérek, a legkeresettebb producerek, a legnépszerűbb államfők nagy mozdulataira figyel oda a média, a pénzvilág, még a kisember is a laptopján böngészve.
De ezekre a teljes lényünket megragadó találkozásokra az egész világmindenség odafigyel: hisz valami ténylegesen megváltozott. Az „egész tenger zúgja mégis vissza.”
Ezek a valódi kapcsolódások igazi kincsek: reményt adnak az eljövendő ismeretlen napokra. Amikor egy betegágynál, egy összetört autónál vagy egy szenvedő lény fájdalmas konfliktusánál vagyunk jelen. És már tudjuk, hogy nincsenek véletlen találkozások. Már nem sodródunk, hanem figyelünk. Nem elfogadunk, hanem részt vállalunk. Nem görcsölünk, hanem elengedünk.
Jelenlétünk és találkozásaink egyediek és egyszeriek. Ugyanakkor így tapasztaljuk meg azt a nagy „titkot”, hogy „minden ti érettek van”. A nagyszerű találkozásokban ott a kettős érzés: az, hogy a lelkiség múló tökéletesség a földi-fizikai életben. Hogy az eggyéválás után már rögtön ott a tény: pillanatok múlva el kell válnunk. Hogy mindannyian akkor értjük meg az egyedüllét fájdalmát, amikor igazi társra találunk.
De amikor ez az életünkben bekövetkezik, hogy „egész szíve a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő”, akkor a néma történések csodáját a zajos világ ugyan nem hallja, nem látja, mi mégis győzelmet aratunk. Hisz önátadásra vagyunk képesek. S ennek boldogsága az, ami kiemel minket a veszteségektől való rettegésből. Végérvényesen.

-EÉ-