„ Legyinteni egészen más, mint tőrt rántani, mivel az előbbi indulatoktól mentes, teljesen lezser kegyetlenség, amellyel könnyedén, sőt elegánsan lehet merő naivitásként visszautasítani mindazt, amin nagyjából az életünk múlik.”
                                                                                                  (Ancsel Éva)

Az apró visszajelzéseink komolyan vétele azért fontos, mert nagyon is megmutat rólunk valami fontosat. Azt, hogy milyen könnyedén utasítunk el másokat. Azt, hogy milyen könnyelműen mondunk nemet a komoly és folyamatos figyelemre. Azt, hogy milyen észrevétlenül teszünk különbséget az emberek közt: mert gyerek, mert más a bőrszíne, mert szegény vagy éppen túlzottan gátlásos.
Ezek a kis legyintéseink: ajkunk elhúzása, gúnyos szemvillanásunk vagy semmitmondó válaszaink és gyors továbblépéseink mutatják meg önmagunk számára azt, hogy milyen emberek vagyunk. Az élet folyamatos történéseiben. A mindennapokban. A nagy sorsfordító helyzetek nélkül, ahol karrier, siker, csúcsteljesítmény születik.
Ez az igazi valónk, s nem a szenvedélyes jótettünk és hirtelen ökölcsapásunk. Mindezek több tényező együttes hozadékai, emberi természetünk egyszeri felvillanásai, magamutogató gőgünk kísérőjelenségei is lehetnek csupán.
A kis legyintések a csendes gyilkosok. Kit pusztítunk ilyenkor? Magunkat inkább vagy a másikat?

-EÉ-