Úgy tűnik, hogy a közvélemény érzelmeinek felkorbácsolása nélkül már sehol a világban nem lehet választást nyerni. Egyes politikusok a választási küzdelmet a nemzet megmaradásáért vívott élet-halál harcnak nevezik, és csatába hívják híveiket. Azok pedig engedelmesen masíroznak. Ígéretként megkapják, amire vágynak: győzelmük esetén a bosszú nem marad el. A többségi elv alapján hatalmat nyert vezetőik erkölcsi, politikai és jogi elégtételt vesznek, vagyis végleg leszámolnak ellenfeleikkel. Berzsenyi Dániel Magyarokhoz (II) című versének aktualitása ezért aligha vitatható: „Forr a világ bús tengere, ó magyar! / Ádáz Erynnis lelke uralkodik, / S a föld lakóit vérbe mártott / Tőre dühös viadalra készti.”

A görög mondavilág szerint az Erinnüszök voltak a bosszúállás véres istennői, akik nemcsak meghallgatták a halandók bosszúért kiáltó panaszát, de a bűnösöket kíméletlenül halálra is üldözték. A mitológiai istenek eljárása mintegy kifejezte az emberek természetes óhaját arra, hogy az őket ért sérelmekre válaszul elégtételt kapjanak. Bármi áron.

Az elégtétel utáni vágy kétfajta emberi magatartást kíván meg. Az egyik elvi síkon igazolja az elégtételt: ők a bosszút szomjazók. A másik a tevőleges leszámolást hajtja végre: ők a bosszúállók. Egyik nincs a másik nélkül. Ez a kétarcúság jellemzi az embert.

Az elégtételre való felhívás az erkölcsi alapot jelenti, mikor a hatalomhoz fordulva szót emel a bűnösök büntetése mellett, hogy „legyen útjuk sötét, csuszamlós, s az Úrnak angyala kergesse őket.” (Zsolt 35,6). A hatalom pedig készségesen kínálja magát, hogy kielégítse ezt a bosszúvágyat, amit önmaga hatalmának megőrzése érdekében éppen maga szít fel. Ehhez akár a jogtalanságot is joggá teszi. Ezt a korunkra vonatkozó prófétikus jövendölések úgy jelenítik meg, hogy a politikai és szellemi vezetők „tetszésük szerint hatalmaskodnak, …erőszakot tesznek a törvényen.” (Jeremiás könyve 5,31; Sofóniás könyve 3,4)

A gyűlölet ereje

A bosszúállás lelkülete a gyűlölködésből ered. Ez azonban nem az erkölcsi rossz elutasítását, vagyis a bűn gyűlöletét jelenti. Az erkölcsi rossz elutasítása ugyanis nem megtorlásért, hanem a megrontott erkölcsi igazság helyreállításáért kiállt. Ez az igazság mindenkor tiszta, önzéstől mentes, és aki az igazság elvével összhangban él, annak jelleme is tükrözi ezt: szeretetteljes, türelmes, mások hibái iránt hosszútűrő lesz. Nem elpusztítani akar, hanem újjátenni. A rosszat elítéli, de annak elkövetőjét megmenteni akarja, mégpedig úgy, hogy az jobbá legyen. Nem sárba taposni, hanem a fertőből kiemelni.

A gyűlölködés ezzel szemben nem a bűn, hanem a bűnös ellen irányul. Miért? Mert az ember természete szerint a bűnt szereti, de a bűnöst gyűlöli. Szeret borozgatni, de az alkoholistát elítéli. Megengedhetőnek tart magának egy-egy futó kapcsolatot, de elválik a házasságtörőtől. Kéjjel lövi a futó szarvast, de megveti az orvvadászokat. Családtagjai nevén erdőségeket szerez fillérekért, de feljelenti azt, aki tüzelőt gyűjt magának az ott lehullott gallyakból.

A gyűlölködés nem kíváncsi az igazságra. A gyűlölködő lelkület rendszerint magát mutatja igazságosnak és békeszeretőnek, de valójában nem szeretetteljes, hanem haragvó. A harag táplálja a felszított gyűlöletet, hogy lobogjon. A harag azzal mutatja meg az eltagadott gyűlöletet, hogy fenyeget és félelmet kelt. Nem áll szóba semmilyen figyelmeztetéssel, még attól sem, akinek nevét szájára véve cselekszik. Nem érdekli, hogy „ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” (Jakab levél 1,20) A gyűlölködő ember még értéknek látja saját haragját is.

Szabadságot a bosszúállóknak!

A 20. század történelme igazolta, hogy minden egyeduralomra jutott politikai erő szükségképpen orwelli kell legyen. Vagyis a hatalom megtartását nem elsősorban az erőszakszervezetek megszállása és kizárólagos birtoklása biztosítja, hanem az emberek (értsd: választópolgárok) érzelmeinek befolyásolása. Az aktuális Nagy Testvér sosem egyszerűen behódolást akar, hanem azt, hogy szeressék, mégpedig rajongásig.

Ez a rajongás a közös ellenségkép gyűlöletéből fakad. Látszólag nincs ennél hathatósabb összetartó erő. Nem meglepő tehát, hogy Magyarország múltbéli és jelenlegi közállapotát egyaránt a közös ellenséggel szembeni gyűlölködés jellemzi leginkább. Ha nincs se belső, se külső háború, akkor olyan ellenségképet állítanak, amely ellen tényleges küzdelem nélkül is eredményes harcot lehet hirdetni. Ennek érdekében a hajdani kommunista béketábor tagjai békemenetet szerveznek, ahol békés egyetértésben harcra buzdítanak a nem létező kommunisták ellen, akik fizetett ügynökök révén iszlám terroristákkal akarják benépesíteni az országot. A nemzet szabadságát pedig meg kell védeni.

A szabadságra, mint a hatalomban lévők által hangoztatott politikai lózungra nem érdemes sok szót vesztegetni. A hatalmat kizárólagosan gyakorló politika ugyanis a szabadságon mindig a saját korlátozhatatlanságát érti. Erről a Tiszapalkonyára kitelepített és raktárosként dolgozó Hamvas Béla filozófus, kultúrtörténész, író, műfordító, aki önmagát csupán normális emberként határozta meg, így írt figyelmeztetően:

“Óvakodj olyan országban élni, ahol a szabadságról sokat beszélnek! Ott az embernek a már csaknem természetes áruláson kívül is irtózatosabb dolgokra kell felkészülnie.”

Aki nincs velünk, az ellenünk van

Az kevés, ha valaki nyíltan nem csatlakozik a bosszúszállókhoz. Hiába nézi az ablakból, hogyan hurcolják el embertársait, nem kívülálló. Attól még a bosszúállás részese lesz. Nézők nélkül nincs előadás. Aki pedig azt gondolja, hogy az előadás után becsukja az ablakot, békésen megvacsorázik, aztán elmegy a moziba, kocsmába vagy misére, és elfelejtheti az egészet, az téved.

A nézők sem ússzák meg. A közös ellenség gyűlöletének kohéziós ereje nem tűr ellentmondást. Aki nem áll a bosszúállók oldalára, az előbb-utóbb maga is a bosszúállás áldozatává válik. A bosszúállók ugyanis magukra vonatkoztatják Krisztus szavait is: „Aki velem nincsen, ellenem van” (Máté ev. 12,30)

Ám Krisztus beszéde azon az erkölcsi alapon áll, hogy bár neki „adatott minden hatalom mennyen és földön” (Máté ev. 28,18), mégsem alkalmazott se lelki, se fizikai erőszakot, még akkor „sem önmagának kedveskedett”, amikor az Ő „gyalázóinak gyalázásai hullottak reá” (Római levél 15,3). Nem vett elégtételt a nemtelen támadások elszenvedéskor, hanem példát mutatott minden embernek, mikor „szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1 Péter levél 2,23)
Aki az igazságot szereti, az semmilyen közösséget nem vállalhat a bosszúálló lelkülettel, még akkor sem, ha maga szenved sérelmet. „Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém az igazságszolgáltatás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.” (Róm 12:19)

Az ítélet erkölcsi alapja ugyanis nem a bosszúállás, hanem az igazság helyreállítása. Aki ezzel az erkölcsi alappal lép szövetségre, az nem nézi tétlenül a jogtalanságot és igazságtalanságot, hanem felszólal ellene: „Jaj annak, aki rakásra gyűjti, ami nem övé! De meddig?” (Habakuk könyve 2,6) Az erkölcsi igazságra tekintő ember ugyanakkor nem liheg bosszúért, hanem ahhoz fordul, „aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Zsidókhoz írt levél 1,3), „kiáltván nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem szolgáltatsz igazságot?” (Jelenések 6,10)

Aki az erkölcsi igazsággal kíván közösségre lépni, annak elsősorban a lelkiismeretét kell ébren tartania: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában.” (Habakuk könyve 2,1)

A válasz „eljön és nem késik.” (Zsidókhoz írt levél 10,37). De nem álságos politikusi szólamokban, hanem olyan bizonyosságként, amely csak attól származhat, „aki meg nem csal” (Habakuk könyve 2,3).

Az igazság szolgálata

Isten igazsága és a görög istennők bosszúállása nem fér össze. Ahogy a Bibliában elénk tárt kereszténység Istennel kötött szövetségének sincs semmi köze az egyházi vezetők és a politikusok érdekszövetségéhez. Aki igazságot kíván, az Krisztussal van közösségben. Aki a bosszúállást kívánja, az Krisztus ellen foglal állást. Vagyis antikrisztusként viselkedik.

Aki saját honfitársain akar elégtételt venni, az hiába hangoztatja a keresztény értékeket, valójában megveti Isten szavát: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat.” (Mózes 3 könyve 19,18)

Aki magát büszkén kereszténynek vallva megveti Isten szavát, magát Istent veti meg. És „Aki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt elítélje: a beszéd, amelyet szólottam, az ítéli el azt az utolsó napon.” (János ev. 12,48)

A valódi választás tétje tehát mindig az, hogy az ember mit választ: az igazság szolgálatát vagy a bosszúállók kiszolgálását? Ezért mindenkinek ügyelni kell arra, hogy kitől kaphat helyes választ a kérdéseire.

Berzsenyi szavai ezért nekünk is szólnak: „Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Válasszatok!

Márton István