A magyar választások hivatalos eredménye szerint az immár nyolc éve regnáló hatalom újra kormányt alakíthat. Jóllehet a választások tisztasága felől erős kételyek merültek fel, de egyvalami bizonyos: jelentős számú választó szavazott a folytatásra. Bár a választópolgárok többsége ismételten elutasította az eddigi kormányzást, ám a kormánypárt mégis kétharmados többséget tudhat magáénak. A kormányváltás elmaradásának fő okait a politikai elemzők az egységes ellenzéki összefogás elmaradásában, a választók manipulálásában és a sajátosan átalakított választási rendszerben látják. De vajon ez az oka annak, hogy a jelenlegi hatalom már másodjára is leválthatatlannak bizonyult?

A kormányzati propaganda által évek óta folyamatosan gerjesztett félelem mellett a Magyarország ellenségeivel szemben hősies küzdelmet vívó kormány képe az, ami uralja a gyakorlatilag egyeduralmi szerepet betöltő kormánypárti média híreit. Sokan gondolják ezért, hogy az embereket megtévesztették, és az egyoldalú kommunikáció miatt szavaztak az emberek oly nagy számban a magát erős vezetőnek mutató kormányfőre és pártjára. A választások eredményével elégedetlen szavazók a közvélemény manipulálásával vádolják a kormányt, ugyanakkor a rájuk szavazó tömeget aluliskolázottnak, könnyen befolyásolhatónak vagy egyszerűen ostobának tartják.

E véleményből kitűnik, hogy az elkeseredett választók valamilyen rejtélyes oknál fogva azt hiszik, hogy létezik olyan politikai rendszer, amely nem manipulál. Valamiért nem akarják tudomásul venni, hogy a manipuláció a politika lényegéhez tartozik. A valódi kérdés ugyanis nem az, hogy a politikusok manipulálnak-e vagy sem, hanem az, hogy a manipuláció egy szűk elit érdekeit szolgálja csupán vagy a lehető legszélesebb társadalmi csoportoknak kedvez?

A hatalom megszerzése

Az a hatalom, amely csupán egy szűk elit érdekeit szolgálja, az nem törekszik jóléti társadalom kialakítására. Célja nem az emberek elégedettségének keresése, hanem a félelem felkeltése.

A félelem felkeltésére irányuló manipuláció nem új keletű. 1933. február 27-én, nem sokkal a németországi parlamenti választások előtt, ismeretlenek felgyújtották a törvényhozás épületét, a Reichstagot. A terrorcselekmény miatt a következő napon szükségállapotot vezettek be, felfüggesztették a polgári szabadságjogokat, a gyújtogatásban való részességgel gyanúba kevert kommunista és szociáldemokrata képviselőjelölteket börtönbe zárták vagy külföldre üldözték. Bár a márciusi választásokon a nemzeti szocialista párt még így sem tudta megszerezni az abszolút többséget, „csak” 43,9%-ot kapott, ám ennek nem volt jelentősége.

Az új kormány első ülésén kinevezték forradalomnak a választást, és úgy tettek, mintha hatalmas győzelmet arattak volna. Már öt nappal a választások után törvényi alap nélkül feloszlatták a tartományok parlamentjeit és kormányait, helyükre birodalmi biztosokat neveztek ki. „A mai nappal a nemzeti kormány egész Németországban kezébe vette a hatalmat. Ezáltal a nemzeti felemelkedés további menete felülről irányított, tervszerű folyamattá vált” – jelentette ki Németország kancellárja, akit mindenki csak Führernek, azaz vezérnek szólított.

A hatalom kézi vezérlésének biztosítékaként 1933. március 23-án, a Reichstag újraalakulásakor elfogadták az un. felhatalmazási törvényt, ami a rendeleti kormányzás bevezetését, egyben az érdemi parlamenti tevékenység végét is jelentette. A felhatalmazási törvény négy évre a kormányt hatalmazta fel törvényalkotásra, beleértve az alkotmánymódosítást és a nemzetközi szerződések kötését is. Lejárta után természetesen meghosszabbították.

A jogi környezet gyökeres átalakítása mindig a hatalom egy szűk elit részéről történő megragadásának ismertetőjele. A törvények uralma helyébe az uralom törvénye lép, vagyis a jogi szabályozás már nem a társadalom jogos igényeinek szolgálatában áll, hanem csak és kizárólag a vezetők személyes érdekeinek alárendelt. A törvények erkölcsi alapja eltűnik. Nincs többé sztrájk, törvényességet felügyelő független legfelsőbb bírói hatalom, népszavazás, sajtó- és véleményszabadság, nincs többé valóságos népképviselet sem. Csak törvények vannak. És törvényen kívüliek.

A hatalom megtartása

A félelemre alapozott hatalom természete szerint nemcsak védelmező, hanem megtorló is. Egyrészt megvéd a külső ellenségektől, legyen a fenyegetés akár nemzetközi bankárok és fizetett ügynökei által indított összehangolt támadás a nemzeti önállóság ellen, akár a nemzet etnikai egységét és kultúráját felhígító idegenszívűek betelepedése. Másrészt viszont leszámol a belső ellenségekkel is, akik veszélyeztetik a nemzet érdeket.

Ennek elsődleges eszköze az állami propaganda. A náci Németországból jól ismert módszer világosan mutatja a korrupt elitista hatalom valódi természetét, amikor kinevezi a maga propagandaminiszterét. Ennek nincs más dolga, mint folyamatosan magasztalni a hatalmat és listázni a nemzet ellenségeit. Mivel pedig ellenvéleménynek helye nincs, ezért a goebbelsi meghatározás szerint nincs az a hazugság, ami ne válna igazsággá, ha eleget ismételik. Nincs különbség aközött, hogy a nemzet nyakán élősködő zsidók vagy illegális migránsok veszik el az álláshelyeket. Nincs különbség Tito láncos kutyái és Soros zsoldosai között.

A propaganda az elitista hatalom gyakorlásának elengedhetetlen velejárója. Az alkotmányos diktatúrát megvalósító orwelli hatalom ugyanakkor nem arra törekszik, hogy mindenki féljen tőle, hanem arra, hogy mindenki szeresse. Ahogy Lukács evangéliumában olvashatjuk: „a népeken uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jótevőknek hivatnak.”(Lukács ev. 22,25)

A hatalom szeretete

A második világháború után vagy tíz évvel sok németnek feltették a kérdést: hogyan hihettek egy pszichopatának? Az egybehangzó válaszok egyszerűsége első hallásra meglepőnek tűnhet. A válaszadók ugyanis ezt mondták: szerettük őt. Könnyen azonosultak a nép egyszerű fiával, aki plebejus egyszerűséggel számukra kedves dolgokat mondott, önbecsülésüket egy vesztes háború után helyreállította, autópályák építésével munkahelyeket teremtett a munkanélkülieknek, mindenki számára lakhatást, olcsó autót (Volkswagen) ígért.

A válasz egyben rámutatott az ember döntéseit alapjában meghatározó szempontra: az érzelmi azonosulásra. A választók tömegesen nem azért szavaznak egy elitista hatalomra, mert annak közvetlen haszonélvezői. Nem is azért, mert primitív a gondolkodásuk. Nem is azért, mert megfélemlített helyzetben vannak. Azért szavaznak rá, mert szeretik.

Ennek a szeretetnek nincs köze az erkölcsi igazsággal is egyező valósághoz. Ez a szeretet érzelmi alapú. Aki pedig érzelmeiben elkötelezett, annak nem számít semmilyen erkölcstelenség, semmilyen igazságtalanság, még „az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” (Lukács ev. 16,31) Az érzelmeiben függő embert nem érdeklik a tények. Gyermeke elkövethet bármilyen törvénytelenséget, papjai égethetnek eretnekeket vagy leplezhetik pedofil társaikat, szeretett vezére emberek százezreit küldheti gázkamrába, mindezt könnyedén cáfolja a szívében. Mert szereti.

Szent-Györgyi Albert így beszélt erről: “Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni.”

Ez az érzelmi elkötelezettség nem enged be semmit, ami a valósággal szembesít. Ennek oka, hogy az ember önmagával nem akar szembesülni. Az embernek először ugyanis önmaga felől kell belátnia, hogy tévedett. Az önző természet fogságában levő ember azonban mindig jónak tartja magát, olyannak, akinek nem kell megváltoznia. Ezzel pedig önmagát magasztalja fel, és önmagát tartja csalhatatlannak.

Ezt az állapotot Coltridge így jellemezte: “Aki nem Isten igazságát keresi, az egy vallást talál meg. Aki jobban szereti vallását Istennél, az egy egyházat talál meg. Aki jobban szereti egyházát vallásánál, az önmagát találja meg.” Önmaga fogságából pedig senki nem szabadulhat magától. Münchhausen báró, aki saját hajánál fogva emelte ki magát a mocsárból, csak a mesében létezik.

Győztesek és vesztesek

Az ember szeret a győztes oldalán állni. A hatalom oldalán lenni pedig a győzelem ígéretét hordozza – legyen az politikai vagy szellemi hatalom. A hatalom tömeggravitációs ereje abban rejlik, hogy az emberek két nagy csoportjának felel meg: azoknak, akik a többség akol melegébe akarnak tartozni, és azoknak, akik a maguk önzésére és mások tekintélyére épült világukat nem akarják feladni. Ők azok, akik bármilyen hatalommal kiegyeznek, ha annak képviselője megadja számukra az anyagi biztonság és szellemi kényelem ígéretét.

Nem meglepő tehát, hogy a hatalom mellett szavazók zöme vallásos áhítattal zsolozsmázza vissza az egyházi tekintéllyel hitelesített politikusok mindennapos hazugságait. Aki a hatalommal együtt szavaz, az úgy érzi, hogy a hatalom részévé is válik. Közben pedig azt hiszi, hogy részesül annak áldásaiban is, hiszen szavazatával érdemeket szerzett. Kiállt a hatalomért és győzött. Jár az üdvösség.

A vesztesekre pedig ítélet vár. Erkölcsi, politikai és jogi ítélet. A hatalom mellett szavazó ennek tudatában szavaz. A pilátusi kérdésre, miszerint kit bocsássak szabadon, hatalmas erővel válaszol: Barabást.

Végül ott áll a keresztfa alatt, és boldog mosollyal nézi a vesztest, akit mindenki elhagyott. Nemcsak a tanítványai, barátai, még atyja is. Nem hallja, hogy aki a világ előtt minden szempontból vesztesnek tűnik, utolsó szavával ezt szólja: „beteljesedett” (János ev. 19,30). Nem látja, hogy a megölt bárány valójában a győztes oroszlán (Jelenések könyve 5,5-6).

Aki a hatalomra szavaz, szereti azt. Nem tudja, hogy aki a hatalmat szereti, maga esik az erkölcsi ítélet alá és végzetesen vesztessé válik, mert azzal azonosul, „aki szereti és szólja a hazugságot.” (Jelenések könyve 22,15).

Aki a hatalomra szavaz, hisz annak ígéretében. Nem tudja, hogy aki hisz a hatalomnak, a szabadság helyett a szolgaságra szavaz, mivel „a világ fejedelme” (János ev. 12,31) egyben „a hazugság atyja” (János ev. 8,44) is, aki „szabadságot ígér azoknak, holott ők maguk a romlottság szolgái; mert akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett.” (2. Péter levél 2,19)

Aki a hatalomra szavaz, úgy véli, hogy maga is része a hatalomnak. Nem tudja, hogy a hatalom nem osztozik, neki csak alattvalói vannak, mert „a népek fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok.” (Máté ev. 20,25)

Ám akié a valóságos hatalom, az nem akar uralkodni. Nála a hatalom mindig a másokért való szolgálatot jelenti: „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Máté ev. 20,28) A hatalomhoz való viszony ezért az embertől csak egyetlen döntést kíván: „aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok.” (Máté ev. 20,26)

Érdemes tehát leülni Weöres Sándor Rongyszőnyegére és végiggondolni e rövid sorokat:

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Márton István