„Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”
(József Attila: Levegőt!)

A szabadság minden egyes ember életének meghatározó alapja, mint növénynek a föld, vagy állatnak az ivóvíz. Szabadság nélkül nincs emberi élet, és igaza van Petőfinek, aki határozottan kimondta, hogy szabadság nélkül nem is ember az ember. Híres hasonlatában a farkasokat helyezi előtérbe, akik elhagyatva és űzötten is a maguk életét élhetik, és megvetéssel szól a talpnyaló kutyákról. A szabadságnak ilyen magas izzású költészete nem is létezik a világon, mint az övé.

A szabadságról nem kevésbé híres vers József Attila Levegőt! című költeménye. Puszta megszületése is híven példázza, hogy a 20. században is az előzőhöz hasonló elkeseredett küzdelmet kellett vívni a szabadságjogokért.

De melyek is fontossági sorrendben a legnagyobb szabadságjogok? Legelsősorban a lelkiismereti szabadság jogára kell hivatkoznunk. Arra a jogra, mely az emberiség történelmében a legkésőbbi időkben született meg. Nálunk először az 1568-as tordai országgyűlésen feszegették, de igazi érvénnyel csak az 1990. IV. törvénycikkel lépett életbe, hogy rövid huszonegy év után el is töröljék. A lelkiismereti szabadság joga azáltal a legtágabb érvényű szabadságjog, hogy a gondolkodás szabadságát nem korlátozva hívőnek és ateistának, kereszténynek és nem kereszténynek egyenlő jogokat biztosít a társadalomban, és megtiltja a személyválogatást, az üldözést. Ezután következik a vallásszabadság joga, mely egyenlő feltételeket biztosít különböző egyházaknak és felekezeteknek a társadalomban való működésükhöz. Ennek legnagyobb szószólója nálunk az egyébként katolikus vallásban nevelkedett Deák Ferenc volt, aki a 19. században messzemenően egyetértett az amerikai alkotmánnyal, melyet fölébe helyezett az európai, számára bizonyos vallásfelekezeteket diszkrimináló alkotmányoknak. Széchenyivel, Eötvös Józseffel együtt teljes egyetértésben gondolkozott protestáns nemzedéktársaival, köztük Kossuth Lajossal, Kemény Zsigmonddal, Petőfi Sándorral és Arany Jánossal.

A magyar szellemiségnek nem akármilyen aranykora volt ez, amidőn a Nagykőrösön tanító Arany több napig nem volt hajlandó átlépni annak az osztálynak a küszöbét, amelyben a magyar gyerekek egy zsidó iskolatársukat bántalmazták és megszégyenítették. Természetesen előkelő hely illeti meg a sajtó- és szólásszabadság jogát is, de erről csak akkor van értelme beszélni, ha az előző két szabadságjog a helyére került.

Részlet Reisinger János Világszem 2 kötetéből