“Bízom magamban, de nem hiszek magamnak.” Vajon ezt a látszólagos ellentmondást hogyan lehet feloldani?

Sebzett állapotban nagyon mélyről jövőn éljük át a József Attila-i “NAGYON FÁJ” érzését minden és mindenki irányába. A gondolataink körforgásában, érzéseink viharában csak egy dolog köti le a figyelmünket: Nagyon nagy baj van most legbelül. Hogyan tovább? Jaj, nem tudom, mi lesz így velem? Záporesőként hullnak ránk kétségbeesésünk kérdései. Sebzettségünk tudata folyamatosan arra késztet minket a jelenben: ezt a maga teljességében higgyük is el. Az életünkben már egy maradandó állapot lesz a fájdalom!

Pilinszky Jánost idézem, aki egykoron drámaian fogalmazta meg, hogy egy ember a sebzettségében mit érez legbelül: “A fájdalom tűhegyre szúrja áldozatát. Gyötrelme csúcsán a szenvedő számára valószínűtlen és jelentéstelen díszletté válik a világ, értelme és érzékszervei szinte nem léteznek többé a kín rettenetes egyeduralmában. Múlt és jövő nélkül, a puszta kín és a puszta pillanat tekintélye körül forog a szerencsétlen. Ugyanez áll a leki szenvedésre, bármi legyen is a neve. A kínlódó ember menekülne, de nincs hová. A pillanat süket présének foglya, mint az a mesehős, ki arra ébred, hogy szobájának falai lassan közelíteni kezdenek egymáshoz.” /Új Ember 1974. március 24./

“Sebzettségünk miatt nemegyszer arra lenne szükségünk, hogy ne higgyünk magunknak, mert a tapasztalataink, az érzéseink és a gondolataink félrevezetnek bennünket, hiszen inkább a sebzettségeinket tükrözik vissza, mintsem a valóságot. Tehát sokszor azt kéne mondanunk: bízom magamban, de nem hiszek magamnak.” (Pál Feri: A szorongástól az önbecsülésig)

Pál Ferenc hogyan is fogalmaz az idézetében? “Tapasztalataink és érzéseink és gondolataink félrevezetnek bennünket, hiszen inkább a sebzettségeinket tükrözik vissza, mintsem a valóságot.”

Mi veszi át az irányítást az elménkben, ami megakadályozza, hogy lássuk a valóságot, és ne csak a “puszta pillanat tengelye körül” forgolódjunk? Az amygdala, ami az agyunkban az érzelmeink tárháza, és így az érzelmi “ügyekre specializálódik.” A sebzettségünkben az amygdala “kisüti” a racionális gondolkozást, ezért érezzük úgy: az én életemben vége mindennek! Az amygdala szerepét Daniel Goleman az Érzelmi intelligencia című könyvében így írja le: “minél áthatóbb egy érzés, annál jobban eluralkodik az érzelmi agy- s annál kevésbé hatékony a racionális gondolkozás.”

A könnyhullatást és az érzelemnyilvánítást az amygdala végzi. Márpedig az értelem az eluralkodott érzelem mellett nem rúg labdába. Az a szemlélet, amely lekicsinyli az érzelmek hatalmát az emberi természetben, sajnálatosan szűklátókörű.

De ha feltámadnak a szenvedélyek, megbillen az egyensúly: fölénybe kerül az érzelmi agy, és a racionalitás talajt veszít. Az érzelem a gondolkodás előtt jár. A társadalmi kényszer ellenére a szenvedély időnként legyűri az észt.

Itt érthetjük meg azt, hogy bízzunk ugyan magunkban, de ne higgyünk magunknak! Mert az amygdala a sebzettségünkben becsap minket. Nem a valóságot mutatja az állapotunk felől. Ne higgyük el, hogy nincs kiút. Nagyon is van, ha nem engedjük, hogy a józan észt elnyomja. Azt kell belátnunk: a sebzettségünk egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy ne tudnánk ebből meggyógyulni. Nagyon is bízzunk a gyógyulásban a józan értelmünk által, de ne bízzunk az amygdala sugalmazásának.

És a fenti Pál Ferenc idézetben a látszólagos ellentmondást így már fel is oldottuk! Kívánom, hogy ha ilyen állapotban szenvedsz, bízz az értelmedben, de ne higgy pusztán csak sebzettségedből származó érzelmeidnek.

Kecskeméti János