Bevezető levél

Nem újabb levéllel, levelek egész sokaságával kereslek fel most téged, kedves Theofilusom. Mióta elköltöztél vidékünkről, azt hallottam, már több helyen is megfordultál, s hogy hol élsz jelenleg, nem is tudom. De címed állandó az e-mailen, így ha ide küldöm írásaimat, talán rád találnak, vagy leveszed őket – legalábbis nagyon remélem.

Mikor át-átjöttél hozzám a második szomszédból, hogy válogatottan súlyos kérdéseiddel ostromolj – mint óriási kavicsokat asztalra téve a létezés és gondolkodás nagy tengeréből –, mindig az volt az érzésem, hogy egyszer majd az apróbb szemeket is fölveszed a parti homokból, s a hétköznapi feladatok és kötelezettségek teljesítésében is előrehaladsz – de akkor ért mindannyiunkat a lesújtó hír: szüleid válása, a te nyolcnapos világgá futásod, az országos körözés, majd megtalálásod, a szülők vagyonmegosztása, és az, hogy te – immár felnőttesedő fejjel – édesapádat választottad, és követted őt oda, ahol éppen munkát talál. Ebben a zilált időszakban alig találkoztunk. Mikor meg búcsúzni jöttél, a régóta elejtett fonalat aligha vehettük volna föl – ennek sem idő, sem lelkiállapot nem kedvezett. A minap kézhez vett leveled azonban nagy örömet szerzett nekem, és a belerejtett e-mail elérhetőséged mentőövként hullott kezembe. Mentőöv, amely lehetőséget nyújt egy félbehagyott mondat befejezésére, eddigi beszélgetéseink tanulságainak írásos rögzítésére.

Ahogy elgondolkodtam sorsodon, és az előbb szóba hozott kis és nagy kavicsokon, az az érzésem támadt, most arra nézve kellene, hogy mondandóm legyen, ami ezeket a kavicsdarabokat egyáltalán a partra veti, vagyis a tengerről, az óceánról, egészen pontosan a hullámverést mozgató erőről kéne szólanom. Magad is pedzegettél olyasféléket, ahogy órákig nyúlt beszélgetéseinkre visszaemlékezem, hogy „Jó lenne tudnom, miért is élek, mi értelme van ennek az egésznek”, vagy: „Nem sokat szeretnék én tudni, csak azt az egyetlenegyet, ami igazán lényeges, és amiből minden mást megérthetek.” Ezek a mondatfoszlányok most különös élességgel jelennek meg előttem, mintha csak most értek volna el tudatom és felelősségérzetem radarállomásáig, mint egy idősebb nemzedék képviselőjéig, aki a te korodban talán föl sem vetette ezeket a kérdéseket, vagy úgy vélte, ezekre maguktól értődő válaszok szállingóznak a levegőben.

A ti világrajöveteletek idején azonban már nem ilyen békés polleneket sodort a szél, hanem Csernobil-felhőt, Kuvait-füstöt, vagy a ködös Albion le nem vágott és el nem égetett beteg marháinak kórját. Még a parlagfűpollenek is megvadultan támadtak a legyengült immunrendszerekre. Alig több mint harminc év alatt felbillent a világ, és persze a testben-lélekben kialakulatlanabbak, a fiatalok ütődtek a hajókorlát kemény vasához legkegyetlenebbül: nemcsak kezet-lábat, gyakran ütőeret és fejet is bezúzva.

Világomlás idején élünk. Kérdezed, miért vesztegetem az időt, hogy gondolkozzam, írjak, másokhoz beszéljek? Amikor mindenki kapkod, nem idejétmúlt ez a nyugalom? Az ordítozások senkiföldjén kérlelni másokat a Paradicsomba való lélegzet-visszafojtott visszatalálásra? Kis és nagy kavicsokat magunk elé tartva, a napfénytől leszáradó utolsó rajzolatban is megcsodálni a tengervizet mozgató erőt?

Világomlás idején élünk, de a világomlást is törvények szabályozzák és késleltetik. Nem tudom, elgondolkoztál-e már azon, miért indult ilyen gyorsan romlásnak a világ? Hogyan jutottunk ide? Miért indul meg és szakad le a löszfal, miért mozdul meg és zúdul le a lavina, miért láthattuk nemrég, hogy a felhőszakadás sártengerbe borította a kis falvakat? Miért indult útjára a földrengés táplálta szökőár, hogy a luxushoteleket egyenlővé tegye a kalyibákkal? Csak ilyen képek szemléltethetik, mi játszódik le ma az emberszívekben. A törvénytelenségek áradata mindent alámos, mindent leomlaszt, mindent elsodor. De aki csak egyetlenegy törvényhez elszántan ragaszkodik, az az egyetlenegy ember, ha mással nem, egymagában is fennmarad, még világomlások idején is.

Egy törvény betöltése több, mint ezer törvénytelenség elkövetése.

Beszélgetéseink emléke felbátorít, hogy feltételezzem: hiszel az igaz jóban, és nem akarod megadni magad sem a rossznak, sem a hamis jónak. Az igazság fölemelkedésére vársz, ami mindent eldönt. Ez a fölemelkedés nagyon gyorsan megtörténhet – benned. Ezzel bátorítalak.

Nem erről, nem másról, nem ezer problémáról, csak egyetlenegyről: az alapok alapjáról küldöm minden egyes levelem. A világomlás idején is létezik biztos fedezék, hajótörés esetén is palackposta.

Nem az a baj, hogy ezer törvényt megszegnek az emberek; a baj ennél sokkalta nagyobb: az egyetlent szegik meg. Tépik-vágják az ágakat is vadul, de már ássák körül a fát is, a fejsze a gyökerekre vettetett. Innen az omlás, a süllyedés, haldoklók hörgése, fulladók sikolya: meg akarják gyilkolni az életet, el akarják némítani a hangokat, legfőképpen a halk és szelíd hangot – a lelkiismeretet.

Csak erről az egyről: a lelkiismeretről szeretnék írni neked.

Csak egyetlenegyre: a lelkiismeretre terelni mindenhonnan a tekinteted. Hite, vallása nem mindenkinek van, és nem is lehet; lelkiismerete azonban mindenkinek van. Közös felelősségről gondolkodsz, ha a magad felelősségét veted a latba.

Pár éve húszéves fiatalembereknek tartottam előadást. A korosztály legjobbjainak: akik a polgári szolgálatot vállalták a sorkatonaság helyett. Két év szolgálatot az egy év laktanya ellenében. És többségükben nem vallási, hanem lelkiismereti megfontolásból döntötték el: nem fognak fegyvert sem háborúban, sem békében.

A lelkiismeret volt tárgya előadásomnak. Miután egy-két dolgot tisztáztunk közösen – ezekkel kezdem neked szóló leveleimet is –, feltettem a kérdést: végül is hogyan lehetne meghatározni a lelkiismeretet? Mi is a lelkiismeret?

Rousseau „az ördög találmányának” nevezte, „ami csak arra való, hogy szüntelenül gyötörjön”. Cicero „súlyos teher”-nek mondta, egy mai filozófus puszta érzésnek. A nyelvem hegyén voltak ezek a rásegítő idézetek. Mégsem említettem őket. A százfőnyi teremben ugyanis nagy hirtelen az elgondolkozás csöndje állott be.

Mi a lelkiismeret? Húsz évük alatt ki tett föl ilyen kérdést ezeknek a fiatalembereknek?

Hirtelen egy kéz lendült a magasba, a fiú fel sem állt, és máris a világkultúrában sehol nem található legrövidebb és legfrappánsabb meghatározást vetette oda hanyag eleganciával:

– Luxus.

Harsány hahota csattant föl. Azok részéről, akik egyáltalán figyeltek. Ám azok is, akik nem, éledezni kezdtek. Micsoda felvillanás ebben az észtől vakító világban! Dicsérő szavakat rebegtem először. Hogy ilyen tömör, rövid definíciót eddig én sehol sem olvastam, senkitől sem hallottam. Azután visszakérdeztem:

– Úgy érti, hogy ritkán lehet élni vele?
– Nézze, tanár úr – vágta oda a legtermészetesebben a fiú –, ha lelkiismeretes vagyok, pórul járok, ha lazítok egy kicsit a lelkiismeretemen, érvényesülök. Megélek, és el tudom tartani a családomat is. Lelkiismerettel kisemmiznének a mai világban.

A párbeszéd közben csak fohászkodni tudtam. „Istenem, ilyen rövid feleletre nekem is rövid választ illik adnom.” Ehhez kértem a segítséget.

– Nézzék, fiúk. A lelkiismeret luxus. Elfogadom. De a mai világban szinte mindenki kényelemre, sőt luxusra vágyik. Nem engedhetnénk meg ezt a luxust gyakrabban, sőt állandóan? Hiszen mindig arról panaszkodunk, hogy a jóban az bánt, hogy hamar elmúlik. Nem lehetne jól élni egyfolytában?
Egyre több meghökkent, kérdő tekintettel találkoztam.

– A luxusban azonban, tudom, az is benne van, hogy lehetetlen. Vágyálom csupán a magunkfajta embereknek. Most akkor képzeljük magunkat egy fizikaórára. A válaszadóhoz fordultam:

– Azt állítja tehát, hogy a lelkiismeret szava csupán egy gramm az élet szükségszerűségeinek egy mázsájához képest?
– Igen, feltétlenül – válaszolta rögtön.
– Nos hát: létezik-e olyan emelőkar, melyen az egy gramm mégis lenyomja az egy mázsát?

Felháborodott morajlás futott végig a teremben.

– Gondolkozzanak egy kicsit! És ismétlem: nem erkölcstanórán vagyunk, hanem fizikaórán. Szerkeszthetnek-e olyan emelőkart, amelyen az egy gramm súlyosabb, mint az egy mázsa?

Persze kis idő után mindenki rájön, hogy ez egyáltalán nem lehetetlen. A gramm oldalán az emelőkarnak annyival kell hosszabbnak lennie a másik oldalinál, hogy a kar hossza végül is a jóval könnyebb javára billentse a mérleget. Kiszámolták.

– A világ egyik legrégibb könyve, amelyet megkülönböztetésül a Könyvek könyvének neveznek, ezért használja gyakran azt a kifejezést, hogy Isten karja nem rövidült meg.

A teremben vágni lehetett a csendet.

– Igaz, hogy a hétköznapi tapasztalat a lelkiismeretlenség rövid távú győzelmeit állapítja meg. A hazugság és a csalás ezer fajtájáról értesülünk minduntalan. „Irtózatos hazugság mindenütt” – jajdult fel egykor Vörösmarty Mihály. De ki néz messzebbre? Ki veszi észre, hogy Valaki képes a kárpótlásra? És legfőképp arról ki beszél, mi zajlik ott belül? „Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekvő embernek”, még akkor is, „ha a világot megnyeri is, mit számít néki, ha lelkében kárt vall?”

De nem prédikálhattam. Fizikaórát ígértem. Folytattam az előadást, reáltárgyakhoz illő száraz pontossággal. Erkölcsről írni most se úgy készülök neked, kedves Theofilusom, hogy a gondolkodást kikerülve, holmi lapos moralizálással löttyintsem le a félig sültet. Az orosz száraz pirítós helyett most az angolos beefsteak járja; maradok azonban a lassú tűzön puhított magyaros sült krumplinál. Ezért kezdem és végzem a lelkiismerettel. Közben pedig arról szólok, ami csak vele kapcsolatos. Egyszóval mindenről.

Élj boldogul!

                                                                                                                                                Reisinger János