Pedagógusként dolgozom Óbudán egy általános iskola alsó tagozatán immáron 32 éve. Az élet nagy kérdései mindig érdekeltek, ezért jelentkeztem egy protestáns teológiai főiskolára. Ezt 1998/99-ben sikeresen el is végeztem. A tanult anyagból meggyőződés és a felelősség (boldog) terhe lett. Sokat vívódtam, de döntésre jutottam. Mivel ismertek az Óbudai Művelődési Központban, érdeklődésem után jelentkezésemet elfogadták. 2000-ben kezdtem el bibliai tárgyú sorozatomat, reménykedve, de telve szorongással. Kicsit ugrás volt ez az ismeretlenbe, nem is tudtam igazán magamról, hogy ilyesmire képes vagyok-e… Eltelt 2-3 év, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy jönnek a hallgatók, van érdeklődés a meghirdetett témákra.

Már 2003-ban felkérést kaptam a Budapest-Üröm határán található idősotthonból, hogy ha van lehetőségem, evangelizációs előadásokat tarthatnék náluk. Örömmel igent mondtam rá, s annyira jó kapcsolat alakult ki az ápolók/idősek és közöttem, hogy a 2006-ban Nagymaroson tartott esküvőmre is eljöttek az idős bácsik és nénik.

A művelődési házban is nagyon szeretek előadást tartani, de talán az idősek otthonában még jobban. Gyermeki lelkülettel hallgatnak, kérdeznek –bizony- az elmúlás határán egyensúlyozó, megfáradt emberek, akik nagyon is tudatában vannak a helyzetükkel. Azért írom ezt a kis cikket, hogy megosszam az egyik legmegindítóbb élményemet az Olvasókkal. Három éven keresztül volt hallgatóm egy közel 90 éves úr, Andor bácsi, ki magas rangú katona volt egykor , őrnagy, vagy ezredes, erre már nem emlékszem.

Minden alkalomra beült az „Erkel-terembe”, ez volt a helyszínünk. Sokszor kérdezett vagy hozzászólt, öröm volt látni nála, hogy nem volt hiábavaló a 30-40 perces előadás valamely bibliai történetről vagy egy igehelyről. Nagy hatással volt rá Jelenések könyve első fejezetének bevezető látomása, a János apostol előtt dicsőségében megjelenő Megváltó Krisztus, akinek a kardja nem a kezében van, hanem a szájából jön ki. Bár hatalmát erővel is ki tudná mutatni, Isten ezzel nem él, hanem a meggyőzés, az isteni Szó erejével küzd értünk.
Egyik alkalommal Andor bácsi teljesen fátyolos, könnybe lábadt szemmel megszólalt, s amit mondott, életem végéig sem felejtem el…. Gondolataira talán hatással volt a fentebb említett kardnak a bibliai ábrázolása.

-„Tanár úr, nagyon köszönöm Önnek a rendszeres előadásait, sokat okultam, tanultam ez által a Bibliából! Én egész életemben katona voltam, kemény ember, sokszor és sokakat aláztam meg, bántottam, ha a helyzet úgy hozta. Mindezzel eddig együtt éltem. El kellett fogadnom magammal kapcsolatban ezt még itt, az otthonban is- idős koromban. Arra viszont nem számítottam, hogy Isten, itt, 90 évesen fogja szelíden kicsavarni kezemből a kardot, s helyette egy más lelkülettel ajándékoz meg! Köszönöm Önnek, de még inkább Istennek.”

Szinte lebegve ballagtam le autómhoz, s indultam haza lelkemben zengedezve az Úrnak. Tehát van értelme annak, amit csinálok, még ha ezt sokszor nem is látom, vagy nem jut el hozzám. Felejthetetlen nap volt ez számomra.

Rá körülbelül fél évvel a bácsi elhunyt. Mikor értesültem erről, megrendített, de bízom abban, hogy mennyei Atyánk előtt ez az időskori „fegyverletétel” elfogadásra került, mert hiteles volt.
Elmúló, sokszor hiábavalóságokat elkövető/halmozó életemnek olyan kincse ez, amit nem adnék semmiért oda. Mert ez elvehetetlen.

Filep György