A húsvét a keresztény világ legrégebbi szakrális ünnepe, amit a világ legnagyobb keresztény felekezete, a katolikus egyház a legszentebb ünnepként tart számon. Ezért joggal merül fel a kérdés, hogy a húsvét miért nem szerepel az Újszövetségi iratokban, mint Krisztus feltámadásának emlékünnepe? Arról nem is beszélve, hogy ez az ünnep miképpen kapcsolódik össze a nyúllal és a tojással? Egyáltalán, a magát kereszténynek tartó ember tudja-e, hogy mi a húsvétünneplés?

A húsvét eredeti elnevezése az Ószövetségben a peszach, vagyis a páska-ünnep. A Szentírás tanúsága szerint a peszach Istentől rendelt ünnep, „az Úrnak páskája” (Mózes harmadik könyve 23,5), ami a mózesi törvényben az un. éves ceremoniális ünnepkör első ünnepe.

A zsidóság, mint választott nép részére adott ceremoniális ünnepek kettős jelentőséggel bírtak. Egyrészt a bűn fogságából való szabadulásuk legfontosabb állomásait ábrázolták ki, hogy ezek által is hirdessék a bűntől való megváltást az egész világnak, mert „a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” (Ésaiás könyve 49,6) Másrészt pedig – és ez volt a fontosabb – a hét ünnepből álló ünnepkör minden egyes ünnepe magára Krisztusra, mint Megváltó személyére mutatott.

A négy ünnepből álló tavaszi ünnepkör Krisztus első eljövetelére irányult, amelynek első ünnepe, a húsvét Krisztus kereszthalálát jelezte előre. Szorosan ehhez kapcsolódott a második ünnep, hiszen a kovásztalan kenyér ünnepe Krisztus bűntől való szabadító áldozatát ábrázolta ki, „aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.” (Korinthusiakhoz írt első levél 5,7) A harmadik ünnep, a zsenge kéve meglóbálása, Krisztus feltámadására mutatott, mert „Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, kik elaludtak… Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.” (1Kor 15:20,23) A negyedik ünnep, a hetek ünnepe (pünkösd) a Szentlélek kiáradására hívta fel a figyelmet.

A további három ünnepből álló őszi ünnepkör első ünnepe, a kürtzengés napja Krisztus második eljövetelét hirdette meg. A második őszi ünnep a nagy engesztelési nap, amely a bűnök elrendezésének végső megoldására hívta fel a figyelmet, amely Krisztus második eljövetelét és a mennyei ítélet folytán megbocsátást nyert bűnök végleges eltörlését jelenítette meg. A harmadik őszi ünnep, a sátoros ünnep pedig az újjáteremtett föld és az örök élet boldogságát volt hivatott az emberiség elé tárni.

A húsvét bibliai rendeltetése

A húsvét, vagyis peszach tehát azon túl, hogy a zsidó nép számára az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékünnepeként szolgált, előrevetítette a Messiás bűnért való áldozatát is. Az év első ünnepén, ami nisszan hó 14-re esett, mindenkinek ennie kellett abból a bárányhúsból, amelyet előtte a bűnért való áldozatként leöltek. Ez a vacsora minden részletében azt vetítette előre, hogy a bűn fogságából nincs más szabadulás, csak ha valaki magára véve a bűnöket meghal, „mert a bűn zsoldja halál” (Római levél 6,23) Ezt azonban csak az teheti meg hitelesen, aki maga bűntelen, hiszen „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (Péter apostol első levele 1,19)

A bárány Krisztus jelképe a Bibliában. És ahogy „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk”, úgy szűntek meg maguk a ceremoniális ünnepek is, amelyek az Ő eljövetelére mutattak. Az „utolsó vacsora” elnevezés ezért nem arra utal, hogy a húsvétkor elfogyasztott bárány Jézus utolsó vacsorája volt, hanem arra, hogy ez a vacsorával egybekötött ünnep a továbbiakban megszűnt ünnep lenni.

Krisztus halálával az ószövetségi ceremoniális ünnepek elvesztették jelentőségüket, és helyükbe Krisztus egyetlen új ünnepet állított. Az Úrvacsorát. Ebben az ünnepben szabta meg Krisztus az Ő halálára való emlékezést is.

A húsvét megidézése

A Biblia prófétikus kijelentései előre jelezték azonban, hogy lesz egy olyan szellemi hatalom, amely „ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istenhez vagy istentisztelethez méltó, annyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Istenként kijelentve magát.” (Thesszalonikaiakhoz írt második levél 2,4). Ez a magát Krisztus helyettesítőjeként kijelentő szellemi hatalom Dániel könyve szerint „sokat szól a Felséges ellen és a magasságos egek szentjeit üldözi, és véli, hogy megváltoztatja az ünnepeket és a törvényt.” (Dániel könyve 7,25) A héber ’cad’ és a görög ’anti’ prepozíció jelentése kettős. Nemcsak azt jelenti, hogy valami vagy valaki ellen, hanem azt is, hogy helyébe illetve nevében. Vagyis úgy szól Krisztus felsége ellen és úgy veti magát Isten törvénye ellen, hogy helyette és nevében tesz kinyilatkoztatást.

A törvény megváltozatására tett első kísérlet Isten szeretettörvényének megváltoztatása volt, ezen belül is a teremtés ünnepének, a szombati nyugalomnapnak vasárnapra történő áthelyezése. A második század közepétől indult egyre erőteljesebb vallási bölcselkedés eredményeképp a keresztény felekezetekkel szövetségre lépő pogány Nagy Konstantin 321. március 7-én kiadta a Dies Solis c. rendeletét, amelyben Mitrász napisten vasárnapi ünnepét, a „Nap tiszteletre méltó napját” tette pihenőnapnak. A negyedik parancsolat megváltoztatását a képek és a szobrok imádásával kapcsolatos második parancsolat eltörlése követte. A tizedik (a helytelen kívánságok elleni) parancsolatot ezért kettéosztották, hogy a parancsolatok száma megmaradjon. Mindezek következtében az immár katolikus (egyetemes) kereszténység három helyen változtatta meg Isten saját kezűleg írt erkölcsi törvényét, a Tízparancsolatot.

A Krisztus által eltörölt húsvéti ünnep újbóli bevezetése is fokozatosan történt.

Krisztus feltámadásának húsvéti szertartással történő ünneplése a második század közepével vette kezdetét, és Rómában I. Pius püspök nevéhez kapcsolódik, aki vasárnap napjára tette az ünnepet. (A pápa elnevezés csak a 11. századtól, a VII. Gergely által kiadott Dictatus papae óta illette meg kizárólagosan Róma püspökeit.) Ezzel párhuzamosan egyes keleti egyházak – Krisztus kereszthalálának emlékére – szintén be akarták vezetni a húsvét szertartását, ám azt a hold tizennegyedik napjára akarták tenni.

A húsvét-ünneplés ismételt bevezetése az ún. húsvét-vitában vált hatalmi kérdéssé. Ekkor Viktor római püspök először viselkedett „pápaként”: 196-ban kiátkozta a keleti egyházakat. Az egyháztörténet első kiátkozásával szemben Szárdisz püspöke, Melito védelmezte ezt az álláspontot, hogy „a húsvétot a tizennegyedik napon kell ünnepelni a zsidókkal együtt”, vagyis szombaton. Viktor püspök azonban a nisszan (első) hónap 14-ét követő vasárnaphoz ragaszkodott, vagyis a zsidó húsvétot követő naphoz. Az általa tett kiátkozás azonban nem járt eredménnyel – Ireneus ezért a kiközösítésért meg is fedte Viktor püspököt –, így az egyes egyházmegyék saját belátásuk szerint ünnepelték a húsvétot.

A húsvét egységesítése a Nagy Konstantin elnökletével 325-ben tartott niceai zsinaton történt. A gátlástalanságban legtöbb elődjét felülmúló császár – még saját feleségét és fiát is meggyilkoltatta – maga fogalmazta az indoklást: „Miután kötelességünk, hogy az Úr gyilkosaival semmiféle közösségünk se legyen, elhatároztuk, hogy a szent húsvéti ünnepet mindenütt ugyanazon a napon tartjuk meg, azért fogadjátok ezt az igazán isteni parancsolatot jó szívvel, mert mindaz, ami a püspökök gyűlésén történik, isteni akaratra vezethető vissza.”

A húsvét napja

Nagy Konstantint Euszébiosz, caesareai püspök és egyháztörténet író így jellemezte: „Ő az új Mózes, aki megszabadította a keresztényeket a rabságból, ő az igaz vallás hirdetője és terjesztője. Ezért pásztornak, békehozónak, tanítónak, a lelkek orvosának és atyának lehet őt nevezni, …(aki) a Mennyei Atya megbízásából, annak látható képmásaként uralkodik a világ fölött.” Ilyen méltató szavak után nem csoda, hogy a császár javaslatára a niceai zsinat egyöntetű határozattal fogadta el, hogy a Húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapra tegyék. De vajon miért?

Az ok ugyanaz, mint a szintén ezen a zsinaton bevezetett karácsonyünneplésnek. Mindkét időpont a római birodalomban már korábban ismert és gyakorolt pogány ünnephez kötődött.

A karácsony eredetileg a december 25 -e Mitrász Napisten emlékére megült Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap) helyébe került. Ebben az időben van a téli napéj forduló, amikor győzedelmeskedik a nappal az éjszaka felett. Ezt a napot ünnepelték korábban rómaiak a Saturnália ünneppel, később pedig mint a Napisten születésnapját, aminek tiszteletét Nagy Konstantin is tartotta – olyannyira, hogy az általa újonnan építtetett és saját magáról elnevezett új birodalmi fővárosban, Konstantinápolyban hatalmas aranyszobrot is emeltetett a tiszteletére. Ez az ünnepnap bírt az egyik legnagyobb befolyással a IV. század elején a birodalomban.

A másik nagy pogány ünnep a tavaszi napéjegyenlőséghez kapcsolódott, amit egyébként az ókori világban mindenhol ünnepeltek, Egyiptomtól egészen a britanniai druidákig. Rómában korábban Minerva-ünnepként tartották számon, de a császárkorban, amikor a keleti istenek kultusza terjedt el a birodalomban, főképp a Kübelé (Cybele) imádás időpontjává vált, akinek tisztelete szorosan kapcsolódott a napéjegyenlőséghez.

Kübelé, a nagy istenanya (Ma vagy Ammas) kultusza Babilóniából eredt. Ez a tisztelet a hellenizmus idején keveredett egy másik istenanya alakjával, aki nem más, mint Rhea, Zeusz anyja (Magna Mater). Kübelét egész Elő-Ázsiában mindenekfelett tisztelték. Egyik főhelye Pergámum volt, ahol Kübelének egy ősrégi szentélye állott; ebben őrizték azt a fekete követ, amely állítólag az égből esett le. Ezt a fétist a pun háborúk idején, i.e. 204-ben Pergámumból Rómába vitték, és Kübelének i.e. 191-ben templomot is emeltek a Palatinuson.

A Kübelé-kultusz hamar meghonosodott a Római Birodalomban is, őt magát “Dominá”-nak (Úrnő) is nevezték, és ünnepe császárság korában az egyik legnagyobb ünneppé is vált. Ennek érdekében az i.sz. 2. században jelentékenyen kibővítették és átalakították az istenasszony tiszteletére rendezett márciusi ünnepségeket, amelynek tetőpontja a Hilaria nevű örömünnep volt.

Az egész ünnep jelentősége azon alapult, hogy a hívők megemlékezvén a természet szépségeinek és áldásainak őszi haldoklásáról és tavaszi ébredéséről, féktelen fájdalommal siratták amazt és kitörő örömmel ünnepelték emezt. Március 24-én siratták az istenasszony kedvencét, Attiszt, akinek papjai nyilvános felvonuláson öncsonkításaként férfiatlanító rítust hajtottak végre magukon, mintegy feláldozva férfierejüket az istennek és Kübelé anyaistennőnek.

A szomorúság napjaira, melyekhez hozzátartozott a böjt és önmegtartóztatás, következett az örömünnep. (lásd. Ovidius: Fasti, IV. 340. o.)

Az istenasszony tiszteletében az Antoninus-császárok idején honosodott meg a bika-áldozat (Taurobolium) is. Ez a tisztító és felavató szertartás sajátságos vonása az, hogy aki a szertartásban részesül, azt egy verembe állították, mely átlyukasztott födéllel volt betakarva. A verem takarója fölött egy bikát öltek le, amelynek vére a veremben állóra ömlött, aki ezáltal újjászületésben részesült.

A Magna Mater kultusz hivatalosan egészen a 4. századig maradt fenn és szertartásai győzedelmesen állták a versenyt minden más rítussal. Természetesen nagy része volt ebben annak a hitnek, hogy a nagy istenanya, aki egyúttal földanya is, mint édes gyermekeit gondozza a szántóföldek vetését. Ez a hit azóta is kiirthatatlanul él tovább a katolikus egyház által táplált Mária-kultuszban (Gyümölcsoltó Boldogasszony).

A húsvéti tojás

Az ószövetségi és pogány ünnepek keveredését bizonyítja a húsvét és a tojás-kultusz összekapcsolása is. Ennek eredetét az ősi babiloni legendában kell keresnünk, mely szerint valamikor nagyon régen egy hatalmas tojás esett le az égből az Eufrátesz folyóba. Ebből a tojásból személyesen Astarte istennő bújt elő, hogy védelmébe vegye a babilóniaiakat. „Egy csodálatos nagyságú tojás hullott alá az égből az Eufrátesz folyóba. A halak kigörgették a partra, ahol egy galamb ült rá, hogy kiköltse, és Venus jött elő belőle, a későbbi szír istennő, azaz Astarte.” (Higinusz, egyiptomi tudós “Meséi”)

Egyiptomban a Napot szimbolizálták aranytojással. Az ősi druidák is tojás szimbólumot hordtak magukon, mintegy annak kifejezéseként, hogy hisznek a tojás megtermékenyítő és varázserejében.

Az ókori Rómában a felvonulások alkalmával Ceres istennő szobra előtt előszeretettel vittek tojásokat, míg Bacchus misztériumában teljesen bevett szertartás volt a tojás szentelése.

A húsvéti nyúl

A húsvét megünneplésének elengedhetetlen jelképe a nyúl is. Ugyan nem ő tojja a tojást, de ott szimatol és ugrándozik. De hogy kerül a nyúl az asztalra?

Az Encyclopedia Britannica kötetében ezt olvashatjuk: “Amint a húsvéti tojás, úgy a húsvéti nyúl is az ókorból származott és került át a kereszténységbe. Az ősi Egyiptom és más népek legendái a nyulat a holddal hozzák kapcsolatba… Mivel az egyiptomi megfelelője a nyúl szónak, az ‘um’ szó egyben azt is jelenti, hogy ‘nyitott’, ‘időtartam’, ezért a nyulat az időszakosság gondolatával, mind a holddal, mind az emberrel összekapcsolták, mint az új élet kezdetének a jelképét a fiatal férfiban és nőben. Így lett a nyúl a termékenység és a megújuló élet jelképévé.”

Az ősi anya-kultusz legismertebb megjelenítője az egyiptomi Ízisz, aki Osiris testvéreként és feleségeként egy személyben a nemző erőt képviselte. Mint minden élőlénynek szülőanyját, általában a fején a napkoronggal szimbolizálták, és gyakorta fiával, Hórusszal is ábrázolták. Alakja a hellenizmus során összefonódott a görög Artemisz alakjával (a rómaiaknál Diana), aki ugyan nyilaival képes volt mindenkire halált és pusztulást hozni, másrészt azonban védő, üdvöt adó istenasszony (szóteira) is, aki minden létezőnek a fényt és életet adja.

Az Ízisz-vallás a 2. századtól a római nők vallásosságának kultikus formájává nőtte ki magát. (A római férfiak nem kedvelték, mert az Ízisz-ünnepeken, amelyek körmenettel kezdődtek és egy évben többször is heteken át tartottak, a nők megtartóztatták magukat a házasélettől). A kereszténység államvallássá tétele után az Ízisz- és Hórusz-szobrokat püspöki határozattal egyértelműen Mária és a gyermek megjelenítéseként fogadták el, aminek alapjául az Egyiptomban i. e. 250 körül keletkezett un. Rylands papíruszon található ’Sub tuum praesidium’-nak nevezett ima is szolgált: “Oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülője”

A húsvét jelentősége

Ezek után aligha kétséges, hogy miként kapcsolódik össze a húsvét ünneplés időpontja, a tojás és a nyúl. A kérdés csak az: mi köze van ennek Krisztus megváltó áldozatához?

A Biblia okkal nem tesz erről említést sem. Isten az Újszövetségben nem írt elő ilyen ünnepet, sőt előre világossá tette, hogy „bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek.” (Ésaiás könyve 1,13)

A politika és az egyház számára azonban egyaránt fontos ez az ünnep. A trón és az oltár szövetsége ugyanis megkívánja, hogy együvé tartozásukat rendre kifejezze és megerősítse.

Ezért van szükség arra, hogy az ószövetségi rendtartásban a húsvét, mint a Megváltó első eljövetelére és kereszthalálára mutató ünnep helyébe ne a Krisztus által alapított ünnep kerüljön. A politikai hatalommal összefonódott és Krisztust helyettesítő egyház úgy vélte, hogy maga megváltoztatja ünnepet, és az úrvacsora ünnepe helyébe a húsvéti szertartást tette. A böjt, az áldozat, a feltámadás és a körmenet pogány szertartási szokásai nem szűntek meg, csak Krisztusra való hivatkozással egy másik misztériumban kaptak helyet.

Mindenki, akinek számít Isten beszéde, eldöntheti ezek után, hogy kinek a kedvére tesz az ismert kívánság: Áldott Ünnepet!