Számtalan irodalmi példát hozhatunk arra, hogy mennyire fontos témája a magyar irodalomnak a hátrányos helyzet, a nehéz családi körülmény, az árvaság. Legszebb és legmegrendítőbb példa talán Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regényének „kis bice-bócája”. Idegen városból érkezik a nagyapjához, Küsmödi Kelemenhez azért, mert se apja, se anyja. Édesapja bányászként vesztette életét. Két mankója is nehezíti, hogy azonnal befogadja a falusi gyerekek közössége. Elhagyatottsága és szegénysége mégis jóra indítja a helybeli gyerekek szívét: mindegyikük hoz az ebédjéből a boglyakemencében meghúzódó szegény fiúnak ennivalót a délutáni óra előtt.

Árvácska

Móricz Zsigmondot is foglalkoztatta az árvaság, a kirekesztettség és kiszolgáltatottság témája, amikor megírta Árvácska című kisregényét 1940-ben. Nevelt lányáról, Csibéről mintázta a főhős figuráját, aki 16 évesen éppen öngyilkosságra készült, amikor az író magához veszi. Rémisztő történeteket hallott a gyerek múltjáról: verések, szeretetlenség, éhezés stb. A korabeli lelencgyerekeket az állam vidékre adta ki parasztszülőknek, akik dolgoztatták és még némi pénzt is kaptak értük. Móricz Zsigmondot is foglalkoztatta az árvaság, a kirekesztettség és kiszolgáltatottság témája, amikor megírta Árvácska című kisregényét 1940-ben. Nevelt lányáról, Csibéről mintázta a főhős figuráját, aki 16 évesen éppen öngyilkosságra készült, amikor az író magához veszi. Rémisztő történeteket hallott a gyerek múltjáról: verések, szeretetlenség, éhezés stb. A korabeli lelencgyerekeket az állam vidékre adta ki parasztszülőknek, akik dolgoztatták és még némi pénzt is kaptak értük.

A műből 1976-ban filmfeldolgozás készült Ranódy László rendezésével. A Csörét alakító Czinkóczi Zsuzsa megrázó élethűséggel játssza el a körülményeiben kiszolgáltatott árvakislány szenvedéseit. A fizikait: éhezés, ruhátlanság, túlzott munkavégzés, és az ennél is szörnyűbb lelkit: nincs neve, nem szeretik, csak használják, bűntudatot keltenek benne, megszégyenítik és gyalázzák, bárhova is kerül. A legborzasztóbb tanulság a filmben bemutatott világnak: a magyar paraszti társadalom minél módosabb, annál kíméletlenebbül bánik egy kiszolgáltatott lelencgyerekkel. Az emberség, az empátia és a szociális érzékenység nem az anyagi jóléttől függ, sőt, a kapzsiság, a többnek látszani akarás még elvetemültebbé tehet a kiszolgáltatott társadalmi helyzetűvel szemben. És a többség –sajnos- ezt közönyösen nézi, mert a szociális érzékenység nincs meg a kor társadalmi szemléletében a XX. század első évtizedeiben. Jól példázza ezt az a templomi jelenet, ahol a vasárnapi misén megjelenő falu népe ugyan gyakorolja vallási szokásait, mert így illik, így kívánják a hagyományok, de hidegen-ridegen viszonyul a két elesetthez: a kisemmizett öregemberhez és a kis árvához. Nincs védelem, nincs közösségi kontroll számukra Zsaba Máré hatalmaskodásával szemben.

Jószef Attila művei

A magyar költészet nagy témája az elárvulás is, a kiszolgáltatott gyereksors. Legmegindítóbb példák erre: József Attila Mama (1934) és Kései sirató (1936) című anyaversei. Mindkét versben a gyermeki fájdalmat újraélő költő jajkiáltásai szólalnak meg. József Áron, a költő apja 1908-ban, a költő 3 éves korában hagyta el a családját, a kemény fizikai munkából 3 gyermeket eltartó édesanya pedig 1919 karácsonyán halt meg, amikor József Attila 14 éves volt. Így emlékezett erre a Kései sirató című versében:

„Utoljára Szabadszállásra mentem,/ a hadak vége volt/ s ez összekuszálódott Budapesten/ kenyér nélkül, üresen állt a bolt./ A vonattetőn hasaltam keresztben,/ hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;/ neked, én konok, csirkét is szereztem/ s te már seholse voltál.”(Kései sirató)

A család, az anya hiánya mindvégig végigkísérte a költő életét. A Mama című versben azt a nézőpontot olvashatjuk, hogy milyen egy kisgyereknek, ha a mindig dolgozó édesanya nem foglalkozik vele. A Kései siratóban inkább a felnőtt férfi fel nem dolgozott veszteségtudata tör fel elemi erővel. József Attila talán a pszichoanalízisek hatására tudta ilyen sokrétűen ábrázolni a nehéz munkássorsból és az árvaságból adódó hiányérzéseket. Ilyen mély őszinteséggel mondja el a vallomásos részekben azt, hogy mennyire fel nem dolgozható, ha egy gyereket a szülei nem megfelelően szeretnek, elhagynak.

A Curriculum vitae (1937) című önéletrajzában a lelencsorssal együttjáró teljes kiszolgáltatottság hatásait fogalmazza meg. Egy részlet a műből:

„Apám – néhai József Áron – három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám – néhai Pőcze Borbála – visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.” (Curriculum vitae)

Elhagyatottság, lelenclét. Akit a szülei nem tudnak eltartani és állami gondozásba kerül, az súlyos veszteséget él át. De aki nevelőszülőkhöz kerülve a nevétől is megfosztatik, mert nevelőszülei szerint nem jár egy lelencnek ilyen különleges név: ez alacsonyrendűségét jelzi, és kisgyerek létében is meg van kérdőjelezve. A fájdalom, amit átél ilyenkor egy ember, az pozitív cselekvésekre is indíthatja: a később olvasott monda arra ösztönözi, hogy mindig mindennek utána járjon , tanuljon, szerezzen széleskörű ismeretet.  Így lesz valóban zseniális képességű, kitűnő vizsgákat tesz többször ifjúkorában.

Radnóti tragikus gyermekkora

A magyar irodalom megrázó alkotása még Radnóti Miklós Huszonnyolc év (1938) című verse és az 1939-ben megírt Ikrek hava című lírai naplója. A költő egész életét végigkíséri a tragédia, hogy születésekor édesanyja és ikertestvére meghal, s mindezt csak 12 évesen tudja meg, amikor teljes árvává válik apja halálával. A versben az a bűntudat szólal meg, amely oly sok árván maradt kisgyerek jellemző érzése: saját magát okolja az életbemaradásáért és a szeretett családtagjának a haláláért:

„Erőszakos, rút kisded voltam én,/ ikret szülő anyácska, – gyilkosod!/ öcsémet halva szülte-é,/ vagy élt öt percet, nem tudom,/ de ott a vér és jajgatás között/ úgy emeltek föl a fény felé,/ akár egy győztes, kis vadállatot,/ ki megmutatta már, hogy mennyit ér:/ mögötte két halott.”(Huszonnyolcadik év)

Egész gyerekkorát, de felnőttkorát is végigkísérte, hogy nevelőanyját és féltestvérét egészen apja haláláig vér szerintinek gondolja: így többszörös veszteséget él át a tragikus szituációban 1921-ben. Később a gyermekkorra emlékező, aprólékos részletességgel kidolgozott naplóban így ír családi tapasztalatának általános tanulságáról:

„S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni… akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket, – beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő…

Éjfél után. Apa meghalt, meghalt anya is. És anya távol él, távol él Ági is. És meghaltak sorra mind a többiek s most halt meg az Amerikát járt, kötözködő, drága Eduárd. Jean is elutazott tegnapelőtt. Mozgósítási hírek keltek újra szárnyra, fölment a követségre. Szabad a szolgálati lapját, – nyujtotta két ujját a tisztviselő. Jean előkotorta. A férfi megnézte, visszaadta. – Azonnal utazik, de nem Párisba, hanem az állomáshelyére. Jó utat, – nyujtotta a kezét. Vártam az utcán a követség előtt. Jean sápadtan jött le s elmesélte. Megállítottam egy autót, a szállodába mentünk s onnan a pályaudvarra. Nem beszélgettünk. S mikor fel kellett szállnia, hirtelen megcsókoltuk egymást. Ma már a Maginot-ban ül. S ki tudja, élek-e? él-e?

Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér. S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?”(Ikrek hava)

Ilyen s ehhez hasonló létértelmező gondolatokat indít el egy gyermekkori tragikus felismerés.

A szerzők családi háttere

De nem csak irodalmi művekben jelenik meg ez. Költőink, íróink életművében rejtetten is. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen családi környezetből és milyen gyermekkori élményekkel érkezik meg egy művész az irodalomba. Az sem mindegy, hogy a többség hogy viszonyul az elesettek, a rászorultak ügyéhez. Lehet a legsötétebb történelmi helyzetekben és a legsivárabb társadalmi körülmények közt is jól dönteni, ha szenvedő gyerekeket látunk?

Vajon milyen tényezők tesznek valakit érzékennyé mások sorsa, problémái iránt? Talán a saját gyermekkori vagy családi tapasztalatai? Talán egy váratlan és szívhez szóló találkozás egy verssel, egy idézettel, egy filmmel vagy egy regénnyel? Talán egy igaz példa, amely meghatározza további életünket és szemléletünket?

Mindenképpen fontos, hogy felelősség ébredjen bennünk a nehéz sorsú gyermekek iránt. Akár az irodalomban, akár a mindennapokban találkozunk velük. A világot nem változtathatjuk meg, de egy ember életébe beléphetünk a változás reményével.

Eredics Éva

Felhasznált irodalom:

Dr. Czeizel Endre: Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni?: Magyar költőgéniuszok testi és lelki betegségei. Bp. GMR Reklámügynökség. 2011. 298p.