„Négy éves koromtól fogva elhagyatva élek. Hat éves, első osztályos voltam, mikor két évvel idősebb bátyám védelmére keltem, verekedésbe bonyolódtam, ezért egy másik település javító intézetébe helyeztek. Apám alkoholista volt, nem foglalkozott velünk, anyámat alig ismertem, később elmebetegség támadta meg. Iskoláim elvégzése után kikerültem az árvaházból, és az utcán találtam magam. Az utca lett az életterem. Egy váltás ruha, és a legszükségesebbek, amiket magammal tudtam hordani. Mivel sokan éltek az utcán, harc folyt a térnyerésért. Mindenki őrizte a maga területét. Éjjel is résen kellett lenni , hiszen egymás kifosztása napi eseménynek számított. Egyszer egy rendőrnek támadtam neki, felsértettem a szemöldökét, több mint két év fegyházbüntetést kaptam. Innen szabadulva Romániából Magyarországra jöttem, hogy több szakma birtokában szerencsét próbáljak. Volt, hogy cigányemberekkel együtt Ausztriában vállaltunk idénymunkát, élelmet és szállást biztosítottak, de mivel ők szerezték a munkalehetőséget, béremet lefoglalták. Törökszentmiklóson próbáltam ezután szerencsét, Németországba jártam ki, hathetente jöttem haza, élettársi közösségben éltem egy helybeli asszonnyal. Nyolc év alatt itt is lenullázódtam. Vissza-visszatértem szülőhazámba, de itt tartós megoldást sohasem találtam.

2017. tavaszán, 38 évesen jutottam ki Ausztriába, Linz városába. Itt történt meg az a csoda, ami számomra mindmáig felejthetetlen, és azt hiszem, a jövőben is az marad, bármi történjék is velem.

Mint külföldi, de mégiscsak európai „migráns” segítségért fordultam egy, az utcán portékáit áruló idős apácához, aki kegytárgyakkal kereskedett. Éppen összecsomagolni készült, amikor németül megszólítottam, és segítséget kértem tőle, hogy munkához és szálláshoz jussak.

Egyből készségesnek mutatkozott, és miután segítettem neki behordani portékáit, beszélgetni kezdett velem. Mintegy 1600 eurós havi bevételéből rögtön egy egyszerű szállodában szobát bérelt nekem, közben felruházott, üzletről üzletre járva, számítógép elé ültetett, hogy állást kereshessünk közösen. Így találtam rá egy családi vállalkozásra, ahol jelenleg mint karbantartó és autószerelő dolgozom. A tulajdonos bemutatóterme fölött lakhatást is biztosított számomra, bejelentett, és az öttagú csapat egyik tagjává váltam.

A 81 éves apáca csupán azt kérte, ha lesz majd elegendő pénzem, valamennyit juttassak vissza a segélyből, nem azért, mert neki lenne rá szüksége, hanem azért, hogy más, hasonló sorsú kelet-európai emberen segíthessen. 2017. november elején barátaimmal együtt azért imádkoztunk közösen Sepsiszentgyörgyön, hogy napi fél doboz cigarettáról lemondva ezt a kérést teljesíthessem.

Fiútestvéremmel együtt régóta látogatunk olyan gyülekezetet, ahol komolyan kutatják a Bibliát, és ahol ennek segítségével próbálok Istenhez közeledni. Tapasztalataim szerint minden felekezetben vannak istenfélő emberek, akik Krisztus útját szeretnék járni. A pap és a lévita nem állt meg, amikor látta az útszélen fekvő, kifosztott embert. A mások által lenézett samaritánus azonban arra gondolt, hogy őneki mi esnék jól ebben a helyzetben. Ezt az apácát a szívembe zártam. Úgy tanultam a Bibliából, hogy az Úr nem a felekezeteket fogja egyesíteni, hanem az Őt igazán követőket hozza majd össze. Közéjük szeretnék tartozni magam is.

(Antal Zsolt István elbeszélése, akit Linzben, a Magdalena Strasse 55-ben kereshetünk fel leveleinkkel)